Sokan az első maratonjukat futották a hét végén, és voltak néhányan, akiknek azért is különleges volt ez az alkalom, mert az első 42 kilométert épp 42 évesen futották. Kiss Kata meg is írta nekünk az élményét – de mindenki mást is arra biztatunk: ha úgy gondolja, hogy valami csodálatos dolog történt vele élete első maratonfutásán, akkor írja meg nekünk! Mi pedig megpróbáljuk közzé tenni. De most jöjjön Kata története!

Még annyit a történet elé, hogy a sztorikat a marketing@futanet.hu címre várjuk, a levél tárgya “első maratonom” legyen! És akkor lássuk az első fecskét!

A hétvégén történt velem valami, valami nagy dolog, egy álom vált valóra, maratonista lettem.

A történetem kb. 2 éve kezdődött, mikor rátaláltam a szegedi BSI futónagykövet csapatára. Lelkes tagja lettem, a kis kocogásokból hosszabb futások lettek. Tavaly már részese lehettem a SPAR Maraton világának egy remek kis váltóval, akkor is már könnyes szemmel és csodálattal figyeltem az egyéni befutókat. Tudtam, hogy ahhoz hogy én is ott legyek még nagyon sok munka van előttem.

Valamikor az év elején olvastam először a felhívásotokat 42 év 42 km, azonnal megtetszett, szeretem a kihívásokat, úgy gondoltam próbáljuk meg. Egész nyáron keményen edzettem, hajnalba keltem, kánikulába is futottam, de tudtam, hogy mi a cél és nem adhatom fel. Majd Szegedről a csapatból egyre többen jelezték, hogy akkor hivatalosan is megpróbálják ők is lefutni a maratont ill. tudtuk meg egymásról, hogy többen is idén töltöttük a 42 évet.

A nagy nap egyre csak közeledett, a felkészülésben és a lelki támaszban segítséget is kaptam két csodálatos ember Dorogi Márti és Kisházi Laci személyében. Bizonytalan volt, hogy ott lesznek-e a nagy napon, bár akkor még úgy gondoltam, hogy a harcot egyedül kell megvívnom. A verseny előtti este megérkezett a várva várt üzenet, igen jönnek, ott lesznek. Nagyon boldog voltam.

A nagy nap reggelén iszonyú ideges voltam, az egész testem minden porcikája teljesíteni akarta ezt az álmot. A rajtnál egyszer csak megjelentek mindketten és ott voltak velem több mint 5 órán keresztül, támogattak, segítettek, utasításokat kaptam a kellő időben: “ne fusd el”, “gyere belülre”, “nem állunk meg”, “kemény lesz, fájni fog, de megcsináljuk”, “frissíteni, frissíteni”, figyeltek rám egész úton. Talán akkor nem is tudtam normálisan reagálni sem, de nagyon akartam teljesíteni és nagyon próbáltam minden utasítást betartani. Ha ők nincsenek mi lett volna? Lehet, hogy még mindig köröznék valahol a Pesti rakparton.

És ott voltak a célban is mikor zokogva estem a nyakukba és próbáltam ezerszer is megköszöni nekik , hogy velem tartottak. Hogy miért írtam ezt le nektek? Azért mert ezek után, ilyen állapotba oda jött hozzám egy kedves kollégátok és megkérte, hogy nyilatkozzak, most így visszagondolva szerintem egy értelmes mondatom nem volt.

Szerettem volna ha tényleg megtudjátok mit éltem át. Boldog vagyok, igen mert 42 évesen tényleg teljesítettem a 42 km-t, igen, mert a BSI-nek is köszönhetem , hogy megtettem a kellő lépéseket egy nagy út felé. A hétvége óta történt velem valami, azt hittem, hogy jön majd az üresség, hogy nem lesz cél, egy ideig nem akarok majd futni, de nem alig várom, hogy néhány nap pihenés után folytassam. Erődösöm, fejlődnöm kell.

Sosem leszek a mezőny elején, mert nem vagyok egy gyors futó, de így is lehet álmokat valóra váltani.

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2014/10/29_SPAR_maraton_42km_egyeni_befuto_6164.jpghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2014/10/29_SPAR_maraton_42km_egyeni_befuto_6164-290x290.jpgmaratonfutas.huBudapest MaratonHírekMaratoni történetek
Sokan az első maratonjukat futották a hét végén, és voltak néhányan, akiknek azért is különleges volt ez az alkalom, mert az első 42 kilométert épp 42 évesen futották. Kiss Kata meg is írta nekünk az élményét - de mindenki mást is arra biztatunk: ha úgy gondolja, hogy valami csodálatos...