Felszabadult örömfutásként jellemezte 42 kilométeres teljesítményét Tóth Ferenc. Október 11-én 3:53:34-es időeredménnyel futotta le a 30. SPAR Budapest Maraton®-t. Írásában az elmeroggyant szó is előkerül.
Napra pontosan egy évvel ezelőtt izgatottan álltam a rajtzónában. 42 évesen első maratonomra készültem. Nem tudtam még mi vár rám, tele voltam izgalommal. Négyórányi intenzív élmény hajszolás után hullafáradtan értem célba és egyszer és mindenkorra megfertőződtem a hangulatával. Azóta eltelt egy újabb év és igazán nincs okom panaszra. Remek szezonon vagyok túl, több mint 3000 kilométerrel gazdagabban sok-sok versenyt (köztük újabb két maratont és egy hatórást) teljesítve. Igazi „elmeroggyant tagjává” váltam ennek a közösségnek és számtalan remek emberrel kerültem közeli ismeretségbe. No, ennyi bevezető után lássuk mi is történt a jubileumi futamon.
Kezdjük azzal, hogy a tavalyi közel 30 fokos vénasszonyok nyara helyett az idei versenyre kőkemény szeles esőfutamot jósoltak, ami alaposan feladta a leckét az öltözködés szempontjából. Alapjáraton én imádom az esőt, kimondottan szeretem a hűvös (8-12 fokos) időt, de a szél egy kicsit gondolkodóba ejtett. Csütörtökön még külön rendeztem is egy próbafutást, hogy eltaláljam mit, hogyan is kellene felvenni. Úgy tűnt minden rendben lesz. Persze a természet nagy mókamester, ismét sikerült némi svédcsavart tenni a programba, no de erről később.
Rendben felértünk, felszerelkeztünk és a sátrak védelmében vártuk az indulást. Az eső egyhangú monotonságával áztatta a macskakövet, a szél viszont szerencsére szabadnapot kapott. Lassan elérkezett az idő, irány a rajtzónába. Meglehetősen nagy tumultus fogadott, kevés helyen volt nyitva a kordon, így azon átmászva, a tervezettnél kicsit hátrébb állva sikerült felvenni a „rajtpozíciót”. Nem csak én jártam így, ezért a rajt előtt pár perccel a zóna már úgy nézett ki, mint egy túltöltött heringes doboz. Mindegy, kibírjuk valahogy, aztán utána lesz idő szétszóródni.
Rajt és az első 4-5 km
Elég rendesen kilőttünk, a négyórás iramfutók mögül nem sokkal tudtam elrajtolni. Az Andrássy út teljes szélességében hömpölygött a tömeg, nagyjából 5’10”-5’15”-ös tempó közé sikerült beállni. Ez még jó is lehet, mert ha ezt végig kitartom, akkor új egyéni csúcsot futok. Aztán ahogy rendeződött a mezőny a lábam automatikusan beállt egy tíz másodperccel lassabb tempóra és ebben nagyon kényelmesen éreztem magam. Hát akkor meg minek küzdjek??? Ha ez ma így jó, akkor ám legyen. Ekkor még csupán az Andrássy végén a fordítónál jártunk. Mégis olyan végtelen nyugalom szállt meg, hogy rögtön elkezdtem vigyorogni. Ettől a ponttól kezdve nagyon élveztem a futamot. Kerestem a szurkolók társaságát, integettem, kiszaladtam pacsizni az ismerősökhöz, vagy ki-ki kiabáltam. Pózoltam a fotósoknak és minél idiótább fejeket próbáltam vágni. A négyórás iramfutókat kb. az ötödik km-nél leléptem és továbbra is 5’20” körüli tempóval császkáltam.
5-25. km
A Margitsziget felé vettük lassan az irányt. Ez a szakasza a pályának tavalyról már ismerős, örömmel futottam át rajta. Minden oké, továbbra is vigyorgok, mint a vadalma és remekül vagyok. Egy meglepetés ér csupán, hogy elállt az eső. Mondtam én, hogy a természet nagy mókamester, direkt az eső miatt vettem fel hosszú felsőt, így viszont kezd benne melegem lenni. Nem gond, cipzár kiold, ujjak fel és lehet rongyolni tovább. Így már mindjárt jobb, nem lesz probléma. Hamar elérjük a 12 km-t (Olimpiai park), ahol ránk rajtol a 30 km-es táv mezőnye. Eszméletlenül sűrűn vagyunk ismét a pályán, folyamatosan figyelni kell, hogy fel ne boruljunk egymástól. Újabb 2-3 km kell, hogy széthúzódjon a mezőny. Pont eddigre érünk nagyjából a Várkert Bazárhoz. Kíváncsian várom ezt a szakaszt, mert alul megkerüljük a várat és a Lánchíd előtti alagúton futunk keresztül. Enyhe emelkedésben vagyunk folyamatosan, de szerencsére nem visel meg. Az Alagútban meg mindenkinek elgurul a gyógyszere. Mindenki üvöltözik, kurjongat, visít, sikít próbálgatja a visszhangot. Úgy nézhetünk ki kívülről, mintha a Lipót összes beutaltja egyszerre próbálna menekülni a kevésbé éber ápolók elől. Hát mit mondjak nagyon jót szórakoztam. Innen újabb ismerős szakasz a Budai rakpart következik egészen a Lágymányosi hídig. Én szeretem a rakpartokat, lehet rajtuk rongyolni és közben nézelődni is. Észre sem veszem és már féltávnál vagyunk. Ekkor 1:54 percet mutat az óra. Hajszálpontosan tartom a tempót. Semmi gond nincs továbbra sem, meglepően könnyen szedem a lábaimat. Elérem a következő fordítót, irány a felső rakpart és a Szabadság híd. Megdöbbent a látvány. A mezőny eleje már a pesti oldalon fut, én valahol az első harmadban járok a budai felső rakparton és amerre a szem ellát még mindenhol jönnek a futók. Megbecsülni sem tudom, de vagy 8-10 kilométer hosszú lehet a teljes mezőny. Hatalmas élmény! 25 km-nél elérem a Szabadság hidat. Tavaly itt kezdődött a kemény menet, mert telibe sütött minket a Nap, idén ettől annyira nem kellett félni.
26-37. km
Az Árpád hídig nincs más dolog a rakparton „csak” élvezni kell a kilátást és futni kell. Továbbra is minden oké, eszméletlenül könnyedén, mindenféle holtpont nélkül futok. 30 km környékén járok, amikor már biztossá válik bennem, hogy ez ma „csont nélkül megvan”. Máskor innentől kezd nehézzé válni, de most egyre felszabadultabban rongyolok tovább. Visszaérek a Margitszigetre és folyamatosan féken kell tartani magam, nehogy most csináljak valami hülyeséget. Csak mennék, mennék kifelé az egész világból. Fülig ér a vigyor a rusnya képemen és olyan fantasztikusan felszabadult vagyok, hogy nem is értem honnan, miből merítem ezt a rengeteg energiát. 35 km-nél a frissítő ponton megállok egy percre, hogy lehiggadjak. Izo-magnézium-kóla trió, no és egy nagy adag banán ugrik be a hab testembe. Flakon újratöltve és indulás tovább. Szépen kicsattogunk a szigetről irány a Nyugati téri felüljáró. Most itt sincs semmi nehézség, visznek a lábaim felfelé, gyors pacsi Monspart Saroltával, aztán a tetejére érve elhangzik bennem az ominózus mondat, hogy „innentől hazafutás”.
38-42. km
Minden egyes km ajándék, 38-39-40 eltelik egy pillanat alatt és már újra a Hősök terén járok. DJ Dominique tolja alánk a ritmust, vad kalimpálás közepette vágok át a téren. Legszívesebben páros lábbal ugranék bele a pocsolyákba és rendeznék egy korrekt vízi csatát a többi futóval, de tartok tőle, hogy akkor a mellettem futók engem rúgnának fel páros lábbal ott azonnal. Továbbra is vigyor, öröm és egy utolsó nagy lendület a célkapu felé. Még egy kis kitérő a ligetben 41, jöhet az utolsó felvonás. A pálya szélén hatalmas hangulatot teremtenek a szurkolók, már csak egy rövid vágta, aztán a célegyenesre fordulás. Teljesen szét vagyok csúszva az örömtől és vágtatok tovább. Utolsó 100 méteren szépen lelassítok, kiélvezem a befutó minden pillanatát.
Megkapom az érmet és próbálom magamban rendezni a felfordulást. Mi a fene volt ma? Ment, mint a karikacsapás. Persze elfáradtam, persze érzem magamban az elmúlt közel négy órát, de ilyen könnyedén, kellemesen még rövidebb távú versenyt sem futottam eddig, nemhogy maratont.
Talán az elején dőlt ma el minden. Nem próbáltam meg görcsösen rekordot futni, hanem rendeztem egy igazi felszabadult örömfutást. Minden percét magaménak szerettem volna tudni, elfogadtam és átéreztem a közönség hangulatát, eggyé váltam a mezőnnyel és tényleg élményként éltem meg minden pillanatát.
Hogy ez mit is jelent szigorúan a számok nyelvén? 3:53:34-es időeredménnyel a második legjobb versenyben futott időmet értem el, ez abszolútban 1851/5601, a férfi mezőnyben 1633/4259, kategória szerinti (S1) pedig 361/881 helyezésre volt elég.
De tudjátok nem ez a fontos. Az igazán nagy élményt a verseny mellett ma az jelentette, hogy több „első bálozó” maratonistát fogadhattam a célban és együtt örülhettünk a sikerüknek. Őszintén gratulálok Nektek! Napra pontosan egy évvel ezelőtt én is ugyanígy éreztem, tudom, hogy most mit éltetek át.
Mivel is zárhatnám a soraimat? Előszöri is azzal, hogy „senki se veheti el, ami csak a miénk” és tudjátok: „Elmeroggyantnak lenni jó!”
