Kiss Zoltán nemhogy győzött 1984-ben, 2:15:04-gyel máig övé a pályarekord. A ma 59 éves “Csontival” felelevenítettük a történteket; a szenvedésről, a harminc évvel ezelőtti körülményekről és az azévi olimpiáról is szót ejtettünk.

EPSON MFP image

– Mennyire emlékszel ma az 1. IBUSZ Budapest Maratonra?

– Olyan régen volt, hogy ha nem mondtad volna, hogy én nyertem a versenyt, el sem hinném. De az eszembe jut például, hogy nagyon más volt a városban futni, mint például a vidéki pusztán, ahogy akkortájt sűrűn tettük. A nézők sokat hozzáadtak, remek időjárás szintén, és jó formában is voltam.

– Bizonyára óriási a különbség az 1984-es és az idei Budapest Maraton között. Össze tudod hasonlítani a győzelemre törő maratonisták akkori és mostani körülményeit?

– Ha azt nézem, hogy mi olykor hózentrógerben és az akkor divatos utcai dorkócipőben edzettünk, sokkal rosszabb helyzetben voltunk, ugyanakkor nekünk lehetett sportállásunk, s állandóan edzőtáborokba jártunk. A maiak – legalábbis a magyarok – minimum négy vagy hat órát kell dolgozzanak, viszont a felszerelés, az orvosi ellátás, a táplálkozás más dimenzióban jár. Ám ami a legfontosabb, az az akarat. Ki mennyire tud szenvedni? – ez a kérdés, mert a maratonon kell szenvedni.

– Ez alatt mit értesz?

– Soha nem lehet tudni, mikor jön el a halál, ahonnan már csak szenvedés a maraton, s úgy nem igazán lehet versenyezni. Ám az 1984-es győzelmemet kimondottan élveztem, visszanéztem az edzésnaplómat, azt írtam bele, hogy életem egyik legjobb maratonja volt, amelyen nem szenvedtem. Miután a 37. kilométernél sem jelentkezett gond, éreztem, én fogok nyerni. Ha jól emlékszem, a 32. kilométer után maradtam egyedül, bár rajtam kívül senki sem tudhatta biztosan, hogy én vagyok elöl, mivel a felvezető autón lévő óra bedöglött, ráadásul akkor még két 21-es kört kellett teljesíteni, s így a félmaratonisták és a lekörözöttek is ott voltak a pályán.

– Gondoltad volna, hogy máig ez, az 1984-es lesz a legjobb idő a Budapest Maratonok történetében? Igaz, azóta a pálya vonalvezetése sokat változott.

– Őszintén szólva meg voltam róla győződve, hogy legkésőbb két-három év múlva megdöntik ezt a csúcsot.

– 2:15:04-el szakítottad át a célszalagot.

– Pedig akkor úgy éreztem, futhattam volna jobbat is. Persze utólag könnyű ezt mondani, de úgy vélem, körülbelül másfél perc maradt benne. Ám nem mertem gyorsabb iramot diktálni, mivel volt olyan is, hogy fel kellett adnom egy verseny amiatt, mert túlhajtottam magam.

– Abban az évben az olimpián is futhattál volna, ám szovjetek bojkottját követve a magyar csapat is távol maradt a Los Angeles-i játékoktól. Mekkora törés volt ez neked? Amikor a Budapest Maratont áprilisban megnyerted, még úgy volt, utaztok Amerikába.

– Nagy dolog lett volna, az olimpiai minden sportoló vágya, s én tudtam, hogy négy évvel később, 32 évesen a korom miatt már nem fogok kijutni. Vigaszdíjként kaptam egy Svájci utat, amely négy versenyt takart volna, ám ebből csak kettő lett, mivel szóltak, hogy át kell menjek Moszkvába a Barátság versenyre, amelyet a szocialista országok számára rendeztek az olimpia helyett. Ott aztán feladtam a maratonit, mivel úgy érkeztem, hogy előtte egy iszonyatos szinteket rejtő versenyt teljesítettem az Alpokban. Az viszont gyógyír volt számomra, hogy egy évre rá, 1985-ben ott lehettem az ausztráliai tájfutó vébén, ahol csapatban negyedik lettem.

– Azóta is része a futás az életednek?

– Nem, megváltozott sporttal való kapcsolatom. 18 éve, miután abbahagytam a futást, volt egy agyvérzésem. Egyik napról a másikra felmentem 110 kilóra, magas lett a vérnyomásom, s ezután jött a betegség. Újra elkezdtem futni, ám erre két gerincműtét jött, csavarozták is, így már végképp nem tudtam szaladgálni. Később viszont ráálltam a kerékpározásra, azóta semmi bajom nincs a gerincemmel. Öt éve tájkerékpározom, ami a tájékozódási futás egyik szakága, s nagyon élvezem, a vérnyomásom sem magas már. Én vagyok az élő példa arra, hogy komolyan kell venni a sportolást, mert különben megszenvedi az ember egészsége. Csak az a 95 kiló ne lenne…

– Pedig a beceneved nem más, mint Csonti!

– Bizony, rá is van írva a bringás mezemre, röhög is rajta mindenki, aki meglát benne. De vézna sose voltam, a becenév onnan ered, hogy még fiatalon, egy verseny során beszóltam egy hihetetlenül vékony sporttársamnak, hogy “remegő háj”, mire ő azzal vágott vissza, hogy “Csontocska”.

– Manapság eszedbe szokott jutni a harminc évvel ezelőtti győzelmed?

– Nem olyan sűrűn, mint akkortájt. 1984-ben majdnem egyórás műsor volt róla a tévében, még a metrón is megállítottak és gratuláltak.

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/kiss-zoli-2foto-744x1024.jpghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/kiss-zoli-2foto-300x300.jpgmaratonfutas.huHírek
Kiss Zoltán nemhogy győzött 1984-ben, 2:15:04-gyel máig övé a pályarekord. A ma 59 éves 'Csontival' felelevenítettük a történteket; a szenvedésről, a harminc évvel ezelőtti körülményekről és az azévi olimpiáról is szót ejtettünk. - Mennyire emlékszel ma az 1. IBUSZ Budapest Maratonra? - Olyan régen volt, hogy ha nem mondtad volna, hogy...