Zoknicsere, áriás töltődés, 36,5 km-nél érkező fal, aztán áttörés bikaként. Vera állítja, örökké élni fog benne az első maratonja.

német v

2105. október 11., hajnali 04:30. Eljött a várva várt nap. Az ébresztő csörög, kezdetét veszi a lázas készülődés. Iszogatom a reggeli kávémat, és közben elmélyedek a gondolataimban.

Az első maratonom órák kérdése, és kezdetét veszi. Az időjárás borongós, esik az eső, de megyek.

5 év futás, jó pár félmaraton és a nehéz felkészülés után itt az idő:  hajrá 42!

Utazásunk alatt az eső szakad, odaérkezésünkkor is, így a futócipő még nincs a lábamon.

A parkolóhelytől a helyszínig a csizmám megadta magát. A futózoknim lucsogott a vízben, ezért aztán a hagyományosra cseréltem. Felvettem az átnevezett sorszámomat, majd elindultam oda ahova még a király is gyalog jár. Kilométeres sor várt… Ezután visszamentem a Suhanj sátorba, és felfegyverkeztem az ilyenkor szokásos Mg- ampullákkal, aktivátorokkal, energia zselékel.

Futás a rajtzónámba… mert késésben vagyok. A szívem hevesen vert, de eljött a pillanat.

Elfújták a rajtot. Óriási tömeg, lelkes szurkolók, lüktető zene, a közvetítő jó tanácsai hatalmasat dobtak rajtam.  Az Andrássy úton az Operaháznál csodálatos ária fogadott, egyre csak töltődtem és töltődtem.

Minden versenyemen az eddigi félmaratonokon, az első  5-6 km-ig feljövő érzés: soha többé futó verseny… Ez persze 8 km-nél már elmúlott mindig.  Érdekes, most nem volt ilyen gondolaton, érzésem.

Egyre fogytak a km-ek, és én egyre tökéletesebben éreztem magam. Higgadt tempóban futottam, már túl voltam a felén jóval, mikor elkezdtem gondolkodni, vajon mikor jön a rettegett fal?

Talán szerencsém lesz… megúszhatom?   Szárnyaltam… 33 km-nél növeltem is a tempómon, amit tartottam is egy darabig.

De szinte egyik pillanatról a másikra, kb. 36,5 km-nél utolért és velem volt majdnem a finisig. Rosszul nem voltam, szívem és tüdőkapacitásom rendben volt. Szédülés, hányinger nem jelentkezett. Viszont az izmaim, a  derekam, és a csípőim, úgy éreztem, a végét rúgják.

Minden egyes megtett km örökkévalóságnak tűnt. Szinte vonszoltam magam. Tudtam, ha megállok, sokkal rosszabb lesz. A Nyugati felüljárónál betuszkoltam  magamnak egy energia zselét… Lassan haladtam, de haladtam a célom felé… a fájdalmaimmal.

A Hősök terére érve ismét  várt a szurkolók tömege. Felcsendült a zene, melynek ritmusát felvette a szívem… tudtam, közel a cél.

Új erőre kaptam, megszívtam magam, és mint a sebzett bika, áttörtem a falat.

A ligetben az utolsó frissítőnél még egy pohárka Mg, és irány a célvonal… Aztán jöttek az örömkönnyek.

A szpíker bemondta a nevemet,  átfutottam a célkapun, és egy hatalmasat ugrottam az utolsó energiámmal, ami még bennem maradt.

Tudtam: ezt a csatát én nyertem meg. Legyőzetem a maratont, és nem ő engem.

Nehezen adta magát, de végül betörtem.

“Nenikekamen!”

 

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/német-v-2.jpghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/német-v-2-300x300.jpgmaratonfutas.huHírekMaratoni történetek
Zoknicsere, áriás töltődés, 36,5 km-nél érkező fal, aztán áttörés bikaként. Vera állítja, örökké élni fog benne az első maratonja. 2105. október 11., hajnali 04:30. Eljött a várva várt nap. Az ébresztő csörög, kezdetét veszi a lázas készülődés. Iszogatom a reggeli kávémat, és közben elmélyedek a gondolataimban. Az első maratonom órák kérdése,...