Egészen különös és megrendítő motiváció vezérelte a bajai Sipos Jánost, hogy lefussa a 30. SPAR Budapest Maraton®-t. Sikerét és érzéseit az alábbiakban foglalta össze.
- október 11-én eljött a NAGY NAP: életem első maraton versenye!
„Minden, amit meg akartál tudni magadról, kiderül a 42 kilométer alatt.”
Többen kérdezték már, hogy mi motivál engem a futásra ilyen idős korban. Mi az én „MIÉRT?”-em?
2011. szeptember 14-én volt egy kritikushoz közeli antioxidáns szint mérési eredményem, és előtte azon a nyáron alig 56 évesen meghalt rákban a gimis padtársam, aki az egyik legjobb barátom volt. Engem ez a két időben egymáshoz közeli esemény – bár lehet, hogy nincs köze az alacsony antioxidáns szintnek az ő bőrrákjához – rendesen oldalba rúgott, nagyon elgondolkodtatott, és rögtön aznap hoztam egy döntést:
ÉLNI AKAROK, ÉS TÁNCOLNI AKAROK AZ UNOKÁM LAGZIJÁN AZ IFJÚ PÁRRAL!
Az unokám akkor még csak 1,5 éves volt, így tisztában voltam azzal, hogy várhatóan egy legalább 25-30 éves projektről döntöttem. Akkor 103 kiló voltam. Előtte 5 éven át nem mozogtam semmit. Viszont most néhány profi étrend-kiegészítőnek köszönhetően egyrészt fél év alatt rendeződött a korábban kritikushoz közeli antioxidáns szintem, másrészt érezhetően szellemileg frissebben, egyre jobb vitalitással éltem, és még – pedig ez eleinte nem volt szándékolt dolog részemről – fogyni is elkezdtem. Fél év után elkezdtem változtatni a táplálkozási szokásaimon is: egyre több friss zöldség, gyümölcs, egyre kevesebb hús mellé egyre kevesebb tele hasig étkezés, egyre kevesebb felesleges kalória. Most már 3 éve 83 kg vagyok. A „futás szele” eközben kb. 93 kg-os „állapotomban”, 2012 tavaszán érintett meg. Azóta egyre többet futok, életem részévé vált, imádom ezt az ÉLETÉRZÉST, egyre komolyabb célokat tűzök magam elé a futásban is. Ha valaki 4 évvel ezelőtt azt mondja, hogy én 2015. október 11-én lefutom a maratont, akkor én őt hangosan kinevetem.
A jövőmért, a célomért van tennivalóm bőven, mert most már 2 unokám is van a lányoméknál, és ráadásul a fiam tavaly nősült! A többi unokám lagziján is nemcsak éldegélni akarok, hogy esetleg egy kerekesszékben, szánakozó tekintetek kíséretében odatoljanak a főasztalhoz, hanem TÁNCOLNI AKAROK AZ IFJÚ PÁRRAL! Addig meg futok, hogy érezzem, hogy élek! Sokszor magam elé képzelem azt a lagzit és azt a táncot! Bevallom, néha még a szemem is könnybe lábad olyankor. Főleg, ha már jó fáradt vagyok a futástól! De a célom mindig erőt ad! Én nem ilyen leszek, mint a többség:
„A legtöbb ember meghal 25 évesen, de csak 75 évesen temetik el.” (Benjamin Franklin)
Nekem a célom miatt a 75 év is kevés, én 100 évig akarok élni!
3,5 fél év rendszeres és egyre tudatosabb munkája (közte egy tavalyi és egy idei Kikelet Félmaraton verseny Baján) után jött el az ideje idén nyáron a maratonra való felkészülésemnek. Egyszerűen befúrta magát a fejembe, hogy meg akarom csinálni! Úgy látszik, megérett rá bennem a dolog. Az általam az internetről választott – és az eddigi felkészültségemhez jól illeszkedő – edzésterv az utolsó hetekre szinte már csak laza, rövid idejű (15-30 perces) futásokat és gyakori pihenőnapot írt elő. Ez szokatlan jelenség volt az elmúlt hónapok heti 5-6-szor 10 km-es (havi kb. 250 km-es, közte az utolsó két hónapban heti egyszer 20-30 km-es) futásai után. Kezdett hiányérzetem lenni. Az utolsó hétre már jól kiéheztetett a hosszabb távú futásra, egyenesen elvonási tüneteim lettek!
Az elindulásról való DÖNTÉS és a versenyre való felkészülés után már nem nehéz nekivágni magának a maratoni versenynek. Mivel komolyan, alázattal, türelemmel, kitartóan készültem, semmi kétség nem maradt bennem, hogy teljesíteni tudom a távot.
Egy héttel előtte letöltöttem az internetről a 30. SPAR Budapest Maraton útvonalát bemutató 6 és fél perces filmet. Valósággal beleborzongtam! Úgy beleéltem magam, hogy 36 km-nél már éreztem az izmaimat!
Kíváncsian néztem és előre betanultam, hol lesznek a frissítő pontok. Megterveztem, hogy hol kell lennem 1 óra 10 perc (10 km, Margit-sziget), 2 óra 20 perc (20 km, Gellért-hegy lába), 3 óra 30 perc (30 km, Margit-híd után), 4 óra 40 perc (40 km, Dózsa György út) és persze 5 óra elteltével (42,195 km, Cél).
(Aztán pár nappal a kezdés előtt úgy döntöttem, hogy ameddig bírom, ennél egy kicsit gyorsabban, a 4 óra 30 perces iramot diktálókkal megyek. A záróbuszt látni sem akarom!)
Minden este lefekvés előtt megnéztem ezt a filmet, hogy az agyam elraktározza az útvonalat. Már csak annak kellett utánajárnom, hogy milyen ételek lesznek a frissítő pontoknál, lesz-e az, ami nekem legjobban bevált a hosszabb futásoknál (banán, mazsola, szőlőcukor, szőlő). Kiderült, hogy banán és szőlőcukor az lesz. A mazsolát meg majd kicsi zacskókban viszem magammal a kezemben.
- október 11.: eljött a NAGY NAP!
Már 2 nappal előtte, pénteken este elutaztunk Budapestre. Egyrészt unokázni, másrészt a rajtszámot még időben, tumultus nélkül átvenni, és persze a tésztapartin való részvételt sem akartam kihagyni. Elvégre mindenki azt mondta, hogy az utolsó napok egyik legfontosabb feladata szénhidrát raktáraink feltöltése.
A rendezvénysátor környéke már szombaton elképesztő hangulatot árasztott! Én korábban a gimiben és az egyetemen tanultam, később pedig tanítottam is fizikából a rezonancia törvényét. Aki nem hisz (még) abban, hogy ez az emberi működésre is érvényes, az a legközelebbi Spar Budapest Maraton idején menjen ki a Városliget mellé a Felvonulási térre, ahol a rajtszámokat osztják, és egyből érezni fogja a saját bőrén!
Valósággal bele borzongtam, lúdbőrös lett a hátam! Pedig a maraton csak másnap volt! Mi lesz itt a verseny kezdetekor, amikor sok ezer, hasonló célokért küzdő ember fog itt egy húron pendülni?!? Az 5,5 éves unokámat is vittem magammal, és a tésztaparti neki is nagyon tetszett (no meg persze a csomagban lévő csoki is, amit ő választott a tejcsokis és a marcipános közül)! A kisebbik unokám is jót evett a tésztából.
A szombati nap izgatott várakozással (Biztosan megvan minden?), készülődéssel telt. Arra azért vigyáztam, hogy szombaton aludjak legalább 6 órát, és ne egyem túl magam, mert emlékeztem arra, hogy mennyire nem esett jól szeptemberben a 2 napos osztálytalálkozó után az edzésterv szerinti 30 km. Miért is? Kevés (két egymás utáni napon is csak 4-5 órai) alvás, ámde cserébe többször is alaposan telepakolt has. No, az nem lesz még egyszer!
Vasárnap. Ébresztő. Korai kelés és kevés reggeli. Izgatott várakozás.
Ébredés után az 5,5 éves unokám véresen komolyan azt mondja nekem:
– Papa, ha majd felnőtt leszek, akkor én is megyek veled futni!
Mert hát a gyerek nem azt csinálja, amit mondasz neki, hanem amit lát. Ő pedig látja a családban a jó példát, hiszen a lányom és a vejem is rendszeresen fut, és a két kicsivel már családi futóversenyen is lefutottak egyben 700 m-t.
Beöltözés gondosan, megkötni duplára a cipőfűzőt, leragasztani a cicit, felrakni a pulzusmérőt, és 45 perccel a start előtt irány gyalog a 2 km-re lévő Városliget! Közeledve a rajthelyhez már rengeteg ember (többnyire futószerelésben), és mind egy irányba tart. Mintha pénzt osztanának valahol. Pedig ezek az emberek jól tudják, hogy nem azt osztanak ott. Annál sokkal értékesebbet, fontosabbat: az ÉLET ÍZÉT!
Cudar egy időt jósoltak az időjósok, nem a NAGY NAPHOZ méltót. Rengeteg esőt, szelet, 8-10 fok meleget. Mintha el akarnának tántorítani bennünket a futástól. Pedig nem lehet! Már nem lehet!
Előtte este azért kitaláltam, hogy csinálok egy fantasztikus esővédőt magamra egy olyan vékony, átlátszó fóliából, amivel a parkettát és a szekrényeket szokták letakarni festéskor. Unokáim tetszése és nagy derültségek közepette testre szabottan, szellős változatban el is készült, és vittem a kezemben kicsire összegyűrve majdnem végig futás közben is, hogy szükség esetén felhúzom. Legnagyobb örömömre (azt hiszem, mondhatom nyugodtan a több tízezer futó és szurkoló nevében többes számban is: legnagyobb örömünkre) valóságos csoda történt. Nem haragszunk a meteorológusokra (nem kérjük a tévedésük miatti megbüntetésüket), hogy a Budapestre még aznap reggel is egész napra 90%-os valószínűséggel jósolt eső fél 10 és 3 óra között elfelejtett megjönni! Felkészültem előtte a legrosszabbakra, és jó érzés volt, hogy az nem következett be!
A néhány elsőbálos maratonozóval előtte napokban megbeszélt csoportos fényképezés számomra sajnos elmaradt, mert többféle információ keringett annak helyszínéről, és nem találtunk oda. Maradtunk ketten Sátai Robival egy közös képen. Mi viszont nagyon vidáman és bizakodva vártuk ezt a mindkettőnk számára első maratont! Felfokozott hangulat várta a startot. Addigra éppen megjött a két unokám is a szüleivel, és soha nem felejtem el a 3,5 éves kisebbik unokám mosolyát, amikor az apja nyakában ülve észrevette, hogy a startra váró tömegből integetek nekik a piros sapkámmal! (Ez eszembe fog jutni, majd úgy 20-30 év múlva is, amikor az ő lagziján táncolok az ifjú párral – elvégre a 3,5 éve elkezdett futásommal is ennek az eseménynek a megélése az egyik alapvető célom! Köszönöm Sátai Robinak, hogy filmre is vette ezeket a kezdés előtti pillanatokat, így biztosan sokszor meg fogom nézni még az unokáim esküvője előtt is!)
„Felkészültél, eszerint ettél, ittál. Meg tudod csinálni!” – hangzik a hangosból.
Mi a zöld lufis iramfutók mögé, az 5. zónába álltunk. Mondtam is Robinak, hogy az iskolában is az 5-ös a legjobb osztályzat! A visszaszámlálás után vártuk, hogy a mi zónánk is végre elindulhasson. Robi kezébe nyomtam egy kis papír cetlit (Jelentem, én készültem!), és egyszer végig próbáltuk az eső esetén többször elénekelni tervezett, egy kicsit átköltött, aktualizált szövegű dalt:
I’m singin’ in the Rain
Just singin’ in the Rain,
What a glorious feeling,
And I’m happy again.
…
Just runnin’, runnin’ in the Rain.
…
Running in the Rain.
I’m happy again.
I’m singin’ and runnin’ in the Rain.
„Nagyon könnyű lesz kiszámolni, 10 percet kell kivonni az időtökből, amikor majd áthaladtok a célon!” – mondta be éppen a hangosbemondó, amikor odaértünk, és a chipes időmérés számunkra is elkezdődött!
A telefonomon most a futásprogram helyett (azt úgy sem bírta volna felvenni végig, mert lemerült volna 42 km alatt) beállítottam a hangfelvételt, hogy a tervezett 5 óra közben a csatazajt megörökítsem, adott esetben rávegyem a beszélgetéseinket, a közben felmerült tapasztalatokat. (Mekkora élmény volt ezt visszahallgatni!)
Az első meglepetés mindjárt induláskor ért! A kezdés hangulata annyira rám ragadt, hogy 190 feletti volt a pulzusom! Nemcsak a start után rögtön, hanem még az első km után is! Ez azért volt ijesztő számomra, mert mostanában 130-135 közötti pulzussal sikerült a tervezett maratoni tempót futnom. Na jó, most egy kicsivel gyorsabb tempót diktáló iramfutó mögé álltunk Robival, és számítottam arra, hogy majd 140 fölé is felmegy a pulzus, no de 190 fölé?!? Megfordult a fejemben, hogy legjobb lenne most rögtön leállni, és sétálni egy kicsit, amíg nem megy le 140 alá, de elég hülyén nézett volna ki, hogy már az első km-en leállok! Sátai Robi már azt hitte, hogy beakadt a pulzusmérőm, de sajnos nem ez történt. Próbáltam a nyáron tanult módon, a lépés-légzésszaporaság változtatásával csökkenteni a pulzust, és lassan-lassan meg is lett az eredménye. Így is már a 4. km-en jártunk az Andrássy út vége után, mire először jelent meg végre egy 140 alatti pulzus, viszont még utána is felugrott néhányszor 170 fölé! Lassan-lassan viszont egy 145-150-es pulzus állandósult, ami ugyan 15-20-szal több, mint az én bejáratottam, viszont itt és most ezt elfogadtam, mert egyrészt egy kicsit gyorsabb volt a tempó, másrészt a start előtti eső után eléggé párás volt a levegő.
Az iramfutók jól végezték a dolgukat, mert az első 10 km-t 1 óra 3, a másodikat 1 óra 4 perc alatt tettük meg. A maraton első felét 6 perccel gyorsabban (2 óra 13 perc alatt) futottuk, mint amennyi az én eddigi leggyorsabb félmaraton időm. Most már nem lehet gond az 5 órán belüli célba érkezéssel – gondoltam én ezt akkor!
Közben pedig igazi élmény volt minden körülöttem, velem! Egyrészt a hosszú km-eken át hömpölygő tömeg látványa lenyűgözött. Lüktetett az egész Andrássy út! Az út szélén rengeteg egyéni illetve csapatban szurkoló ember állt és kiabált, szurkolt, dobolt, trombitált lelkesen! Különösen a lila lufis Bátor Táboros kórus (akikkel később a város több pontján is találkoztunk) szurkolt valami elképesztő lelkesedéssel! Ami külön kellemes meglepetést szerzett, hogy sok magányos buzdító is volt, és ők nemcsak egy konkrét személynek, hanem folyamatosan mindegyikünknek szurkoltak. Sokukkal le is pacsiztunk ott az út szélén. Köszönet nekik is! Itt, ebben a közegben mindegy volt, hogy milyen a bőrszíned, hogy te milyen nyelvet beszélsz, hogy te magyar, olasz, svéd, finn, szerb vagy éppen ázsiai vagy! Mindenki mindenkivel egy húron pendült. Ezen az eseményen most 80 ország futói és szurkolói segítették, bíztatták egymást folyamatosan! Hol találsz még ilyent?!? Ez tényleg egy másik világ!
Az Operaháznál láttuk meg és hallhattuk az első nekünk muzsikáló zenekart, az ő zenéjük még mindenkit jó állapotban ért (a későbbi zenekarok hangját már nem mindenki élvezte egyformán).
Régen jártam már a Margit-szigeten, így nekem különösen szép élmény volt (kétszer is) keresztülfutni rajta. A sziget közepén lévő téren gyönyörű színekben pompáztak még a virágok, és olyan nagyszerű állapotban futottam akkor már (még), hogy ezt észre is vettem! Egyszerűen élveztem a futást, az egész napot úgy, ahogy van!
Amire nem számítottam, hogy a Lánc-hídnál lévő alagúton (amelyik a kocsival való áthaladások során eddig rám mindig rettenetesen nyomasztó hatással volt) ilyen hatalmas élmény lesz átfutni! Az történt, hogy fentről jöttünk át az alagúton, és oda beérve csak valami hangos kiabálás, huhogás visszhangzott (erre régi kedves tanítványaim tiszteletére én is elengedtem egy-két hangos „volare, cantare”-t), majd nemsokára azt láttuk, hallottuk, hogy az alagút Duna felőli végén egy 10-12 fős tábor az éppen alagúton átfutókat annyira fellelkesítette, hogy az egész alagút visszhangzott a benne futó pár száz fős alkalmi – és nagyon rövid idő alatt kicserélődő – futók hangjától! „Mindent bele! Mindent bele!” – kiabálta azzal a 10-12 fővel együtt a sok-sok futó! Lúdbőrös lett a nedves pólótól már vizes hátam! Az aranylábú focistáink is ritkán kapnak ilyen szurkolást!
Futás közben a Duna-parton összeismerkedtem és egy negyed órát beszélgettem (akkor még jól esett a beszélgetés futás közben) az egyik 4:30-as iramfutónkkal, a székesfehérvári Soós Péterrel, akiről kiderült, hogy nagyon nem kezdő, hiszen futott már kétszer Ultrabalatont is. Az fordult meg rögtön a fejemben, hogy micsoda remek fickók ezek! Itt van például ez a Péter, már a Sparthatlonon is indult, és akkor eljön ide a Spar Budapest Maratonra 4 óra 30 perces iramfutónak, hogy segítsen nekünk, első bálos maratonosoknak abban, hogy az álmunkat megvalósíthassuk!
Az alagút után a budai rakparton futva estem egy nagyot! Az történt, hogy két frissítő pont között elővettem a tenyeremben szorongatott kicsi mazsolás zacskómat, és emeltem fel, hogy futás közben öntsek belőle egy kis energiát a számba. Így a figyelmem nem teljes egészében a futásra, hanem jelentős részben a tankolásra is összpontosult. Épp ekkor váratlanul egy picit meglöktek a tömegben, és előre, hasra estem. Esés közben egy pillanatra az jutott szembe, hogy jól kell esnem! Meg is úsztam egy kis horzsolással a bal hüvelyujjamon. Még a hátrébb jövőkkel szembe fordulva a kezemből kieső mazsolás zacskómért is visszamentem, hiszen abban a túlélést jelenthető ennivaló volt! Aztán rukkoltam előre, utolérni a zöld lufit. Akkor még sikerült.
A lágymányosi fordulónál, a 23 km-nél levő frissítő pontnál a megbeszéltek szerint várt a fiam és a nejem a reggel gondosan összeállított csomaggal. Azt találtam ki ugyanis, hogy ha nagyon átázom addigra, akkor gyorsan átöltözöm, hogy a táv második felére ki ne hűljek, meg ne fázzak. Mivel azonban az égi áldás csak nem akart jönni, úgy döntöttem, marad a régi alsó póló is! Csak egy kis zacskó mazsolát fogadtam el tőlük, mert azt én a kezemben csak félútra valót vittem (kényelmetlen lett volna többet), és akartam enni ilyent a táv második felében is. (Ez az étel nekem jól bejött eddig a hosszabb futásaimnál. Most is. Ezen kívül minden frissítőnél ittam egy pohár vizet, ettem egy fél banánt és szőlőcukrot is.)
Később a Bálnánál lévő fordulópontot elhagyva, 28 km-nél a Lánchíd alatt – már a pesti oldalon – a „Let’s twist again” zenéje annyira fellelkesített, hogy örömömben táncoltam rá futás közben!
A zöld lufitól alig lemaradva egy kicsi bolyban – többször is egymást előzgetve – együtt futottam egy párossal, amely páros mindkét tagjának csodálattal adózom. Ők együtt futottak úgy, hogy a kezük madzaggal volt összekötve, ugyanis egy férfi egy vak nőt segített álmai megvalósításához. 30 km környékén a futás közben már másodszor jutott nekem is eszembe Péterfay Dóra, az a 20 éves bajai vak lány, akinek az álmai megvalósításáért tavaly októberben kezdtem el egy jótékony célú futást, és ezt a maratont egy kicsit annak is köszönhetem. Ugyanis a Rotary Club Baja tagjaként, akkor rotarys projektként 2014. szeptemberben vállaltam be – az addigi futásmennyiségemet kb. megduplázva –, hogy 2014. október 1. és december 31. között lefutok legalább 400 km-t azzal a szándékkal, hogy Dóri egyetemi tanulásának támogatására legalább 400 000 Ft támogatást összegyűjtsek. A tavalyi projekt olyan jól sikerült (az eredménye 490 km és 475 000 Ft), hogy az eredményén felbuzdulva az idén egy új projekt keretében már 4 országban 28-an futunk Dóriért, és erre az évre – a tétet tovább emelve, és Nyirati Béla példája, terve is ösztönzött erre – már be mertem vállalni 2015 km futást a Több ezer km Dóriért projekt keretében. (Részletek Dóri blogján itt: http://dora95.wordpress.com) No, most ebből a maraton közben újabb 42,195 m teljesült. Meg is lesz év végére az idei vállalásom. Elvégre, ha az ember ígér valamit, akkor teljesítse is, akkor is, ha az az ígéret „csak” önmagának szólt!
Eddig ment minden, mint a karikacsapás! Az iramfutóknak és a hozzájuk való csatlakozásnak köszönhetően a 30. km-nél már negyed órával előrébb jártunk, mint amennyit én terveztem korábban, így megengedhettem magamnak, hogy az egyik Toy-Toy-nál (ahol éppen szerencsém volt, mert várakozni sem kellett) segítsek magamon. Így lett a nagy dolog (maraton futás) közben kis dolog is. Viszont mire kijöttem belőle, a zöld lufi már olyan messze járt, hogy eszembe jutott Dinnyés Örs minapi intelme. (Ő tavaly az első maratonjánál féltávnál még nagyon jól állt az idejével, és az első problémák után minden áron utol akarta érni a 4 órás iramfutókat, és abba úgy belefáradt, hogy 30 km-nél fel kellett adnia a versenyt. Köszönet érte Örs, hogy ezt ilyen őszintén megosztottad velünk, nekem is fontos volt most ez a tapasztalatod!)
Így aztán azt mondtam, hadd menjenek! (Erre egyébként tudatosan készültem is, hogy valamikor a táv második felében én már nem fogom bírni a 4 óra 30 perces maraton tempóját.) Én úgyis csak 5 órán belül akarok célba érni, az meg most már biztosan meglesz!
30 km után a Flóra Váltóstaféta 3. váltóhelyénél azért egy pillanatra már megfordult a fejemben, hogy nem lenne-e jobb, ha itt a jobb oldalra mutató nyilat követve leváltana valaki?! Nem, én egyéni futó vagyok, balra kanyarodj! A 32. km-nél az Árpád hídra felvezető meredeknél már áldottam magam, hogy a heti edzéseim egy részét olyan helyen végzem, ahol az utolsó km-en Baján a kanális hídnál van egy jó meredek kaptató, amin az első futásoknál még majd’ meghaltam, most meg már lazán fel szoktam rá futni!
Nemsokára 33-34 km környékén újra a Margitsziget közepén voltunk, amikor a lábam elkezdte tisztelni a maratoni távot! Begörcsölt a vádlim! Hát itt van akkor az, amiről előzetesen oly sokat olvastam, hallottam! A FAL. AZ ÉN FALAM! Erre is felkészültem lelkileg. Amint a bal lábszáramból jövő első jeleket megéreztem, rögtön leálltam, nyújtottam és meggyúrtam egy kicsit, aztán szép lassan, de egyre nehezebben felfutottam a Margit-hídra. Ott újra egy kis görcs, újra egy kis megállás, nyújtás-gyúrás, és ez így ment km-enként egyszer-kétszer. Amikor a 36. km táján a Honvéd utca és a Szalay utca kereszteződéséhez értünk, akkor felnéztem az oktatásért felelős minisztérium 3. emeleti sarokablakára, ahol 4 éven át gyakran voltak görcsös szituációink, és arra gondoltam, hogy ez a mostani nekem sokkal gyorsabban véget fog érni! Véget kell, hogy érjen, mert én célba akarok érni!
Viszont egyre lassabban teltek a km-ek. Igaz, akkor már 6-nál kevesebb volt belőlük, és látszott a részidőből, hogy csak akkor nem érek be 5 óra alatt, ha feladom. No, azt már nem! Ha hason kúszva is, de akkor is bemegyek most már! Hiszen én felkészültem, és meg tudom csinálni!
Az utolsó frissítő pontnál, a Nyugati mögött már nem akartam enni, úgy éreztem, tele vagyok, sőt a régebben általam imádott, aztán az utóbbi 3,5 évben teljesen elhagyott, most az utolsó két frissítőnél újra megpróbált kóla sem esett jól. Úgy éreztem, hogy felfúj. Az izotóniás italt – mivel korábban sem szoktam inni – nem próbáltam. Tanulság, hogy az ásványi anyag pótlását a táv vége felé máskor jobban meg kell oldanom!
A cél előtt 5-6 km-rel egyre többen maradoztak le, és egyre többen előztek meg engem olyanok, akik 5 órán belül akartak célba érni. (A záróbusz eszembe sem jutott, fel sem merült bennem.) Nem volt egy jó érzés visszanézni a futókra a Nyugati melletti kanyarnál. Kezdett vert sereg kinézete lenni a csapatnak. Úgy tűnt, többen fel is fogják adni. Arra gondoltam, hiszen érzékeltem, láttam, hogy én is a lemaradozók között vagyok. Akik most nagyon küzdenek önmagukkal. Ekkor már nem élveztem, nem is láttam, hogy milyen házak között futunk el. Magammal voltam elfoglalva, csak magamra figyeltem, és mentem, futottam előre a cél felé.
Kb. 4 km-rel a cél előtt egy újabb görcs utáni megállásnál odaállt mellém egy addig számomra ismeretlen futótárs, és azt kérdezte:
– Begörcsölt a lábad? Akkor ezt vedd be gyorsan, ezzel már kitart a végéig!
Egy kis hengeres fiolában magnéziumital volt, és én gyorsan egyszerre felhörpintettem. Utána már együtt futottunk az utolsó km-eken, közben folyamatosan beszélgettünk is, tényleg újabb görcs nélkül. Hálás köszönet a 2. maratoniját futó szolnoki futótársnak, Sándor Csabának (a rajtszáma 2031), aki kevéssel előttem ért be kék mezben! Majdnem teljesen igaza lett, hogy most már kibírom! Már bent a Városligetben éppen felajánlotta, hogy fussak én elöl az utolsó 200 m-en, mert ott filmeznek, amikor a 42 km-es táblánál újabb görcs! Te jó ég! Eszembe jutott, hogy az első 42,195 m hosszú maratoni versenyen, az 1908-as londoni olimpián hogyan járt a 42 km-nél élen haladó olasz Dorando Pietri! Többször összeesett, a rendezők mindig felsegítették, és még az első helyen a célba támogatták. Persze utána kizárták őt a versenyből. No, engem nem fognak, hiszen az unokáim is várnak a célban! Rögtön megálltam, megint rágyúrtam egy kicsit, és irány futni! A cél előtt a piros sapkámat a kopasz fejemről levéve boldogan integettem vele mindenkinek az utolsó 195 méteren!
„Νενικήκαμεν!” („Nenikékamen!”), azaz „Mi győztünk!”.
MEGCSINÁLTAM!!!
4 óra 57 perc alatt!
A célban a családomon kívül régi tanítványaim (az első fecskéim) is vártak gratulálni (azok, akiknek ezt az egyedi, külön motivációt adó pólót köszönhetem). A két kis unokám a másfél évvel ezelőtti első félmaraton versenyem óta biztosan sokat hízott, mert most alig bírtam őket egyszerre felemelni! Vagy nemcsak azért? A verseny utáni nyújtás most nem esett valami jól, nem volt laza levezetés sem. Bevallom férfiasan, az a plusz 2 km, hogy a céltól a lányomék lakásáig elsétáljunk, most legalább egy félmaratonnak tűnt…
Köszönöm az időfelelősnek, hogy napközben megkímélt bennünket az esőtől! (Amikor a verseny után hazafelé jöttünk Bajára, végig cudar idő volt már.)
Jól esett, hogy egyik ismerősömön kívül Kuritár Zoli is már hazafelé jövet felhívott, hogy „Na, hogy sikerült?” Szívből gratulálok neki, hogy az idei sérülése után ilyen remek időt, eddigi második leggyorsabb maratoniját futotta!
Köszönet a szervezőknek a remek hangulatú versenyért, a futóműveimnek, hogy a 60. életévemben célba vittek első maratonomon, a családomnak (feleségemnek, lányomnak, vejemnek, fiamnak), hogy 3,5 éve végig a futásom mellettem vannak, segítenek, támogatnak, a két kicsi unokámnak, hogy mosolyukkal, szeretetükkel extra motivációt és az időskori egészséges élethez távlati célt adnak, Kuritár Zolinak, hogy felvett a Gyűjtsd a kilométereket zárt csoportba, Sátai Robinak, hogy 30 km-en át odafigyelt rám, a Gyűjtsd a kilométereket csoportnak, hogy egy ilyen remek közösséget alkotnak, ami nemcsak a maraton lefutására, hanem még egy másik dologra is motivált. Ez utóbbi (bár többen tudnak már róla) egyelőre még titok, mert néhány apró részletet még tisztáznom kell, mielőtt nyilvános lehet, de hamarosan jelentkezem vele!
Másnap reggel úgy ébredtem, hogy valószínűleg nem ma fogok először szteppelni a Singin’ int the Rain zenéjére. A combizmaim most egy-két nap pihenőre vágytak, de utána jöhet és jön is majd újra a mozgás, a pezsgés! Mert érzem, hogy élek!
Két hét múlva szombaton bajai 6 órás bulifutás! Remélem, ott még több futótárssal találkozom, mint a Sparon!
Azt nem érzem, hogy ezzel a 60. életévemben először lefutott maratonommal én most bárkinél is különb lennék. De azt igen, hogy én több lettem, egy kicsit megint jobb ember lettem.
Hétfőn bizony még nem úgy működtek a futóműveim, hogy csak egy iciri-piciri kedvem is lett volna velük tvisztelni vagy szteppelni. Keddre azonban már úgy elmúltak a lábaimból az izomfájdalmak, hogy előre hajolva meg tudtam érinteni a talajt! Szerdán pedig már úgy döntöttem, hogy hálát adva az égieknek a Budapesten vasárnap napközben elmaradt esőért, most csütörtökön délelőtt akkor is elmegyek futni – na jó, azért most még nem 42, 195 km-t, inkább csak egy lazát kocogni –, ha szakad az eső! Három napja nem futottam, hiányzik no!
Fuss, hogy érezd, hogy élsz! Élni jó!
