2015. október 11., 42,195 km, 4:56:18 – a számok nyelvén így foglalható össze dr. Soós Zoltán története. Természetesen ennél jóval bővebben is összefoglalható az, amit átélt. Következzék hát az ő írása, amelyben jócskán kitér a felkészülésre is.
Nagy élvezettel olvasgattam a korábban maratont futó ismerősök beszámolóit, hasznos tanáccsal, információval szolgáltak az én felkészülésemben is. Ezért elhatároztam, hogy én is feltétlenül írok beszámolót, részint azért, hogy az én emlékeim halványulásával is megmaradjon az élmény, részint hogy a tapasztalatot másnak is átadhassam. A beszámoló első része magáról a maratonról szól, hiszen ez volt a cél, hogy képes legyek teljesíteni a maratoni távot. Azonban a maraton lefutása közben legalább olyan fontos az út, amin oda eljut az ember. Sőt talán még fontosabb is, hiszen ugyanúgy az élmény része! Ezért a beszámoló második felében az útról írok, a maratonra történő felkészülés időszakáról.
A maraton előtti nap felmentünk már, hiszen a 9:30-as rajtra Nyíregyházáról a regisztrációt, rajtszám felvételt, valamint az előrejelzésben megadott cudar időjárást (9 fok, 20 mm eső, 40 km/h szél) is belekalkulálva csak nagyon hajnali indulással lett volna esély odaérni és ezt nem kockáztattuk. Így kényelmesen felvettük a rajtszámot, szétnéztünk a fesztivál helyszínén és a maraton előtti szénhidrátfeltöltést is abszolváltam a tésztaparti sátrában a túróstészta magamba lapátolásával. Aztán becsekkoltunk a szálláson, és még egy csavargás, bevásárlás estére, másnapra is belefért a programba. Reggel aztán az ég kémlelése volt az első feladat, de nem kellett azt kémlelni, az eső kopogását már az első ébren töltött pillanatban észleltem. Erre készültem, de azért mégis rosszul esett szembesülni a dologgal. Előző este összeraktam a cuccot, még egy plusz öltözetet is Roni táskájába, hátha annyira ömlik, hogy jólesne átöltözni útközben. Megreggeliztünk és bebuszoztunk a Felvonulási térre, autóval úgyis esélytelen volt. Nagyon nem volt tervem bemelegítésre, különösen ebben az időben, nekem a bemelegítést az első lazább km szokta jelenteni, viszont át akartam venni az addigra már átázott cipőmet a versenyre szántra, előkészíteni a lábamat a maratonra tapasszal és krémmel és szerettem volna nyújtani egy kicsit. Hát minden sikerült olyan félig-meddig. Leadtuk a csomagomat és az esőkabátot magamom tartva az egyik nagyobb fa fedezékében próbáltam tessék-lássék módon nyújtani kicsit, mígnem aztán a rajt közeledő időpontja a startzónába szólított.
RAJT. A szervezők elmondása alapján több mint 7000 ember állt a rajtban. Beálltam a 6-os, azaz az utolsó zónába, az én tervezett tempómnak ez felelt meg. Hasznos dolog a futók zónákba állítása, mert így a rajt körüli tömörülésben a gyorsabb futókat nem tartják fel a lassabbak, nagyjából egy tempóban indul a mezőny. Voltak a mezőnyben iramfutók, akik abban segítettek, hogy ha volt egy tervezett befutóidőd, akkor annak megfelelő tempót futottak és ha velük mentél, akkor biztosan a tervezett időn belül maradtál. Pont az 5 órás finisidő iramfutó párosa került mellém a rajtban, őket messziről is meglátni majd a rájuk erősített sárga lufi miatt. Nincs tervezett célbaérési időm, a távot akarom teljesíteni, de ha a megszokott és tervezett egyre lassuló iramomat tartani tudom, akkor 5 óra körül kellene célba érnem nekem is. Az eső még esik, de a liget fái jótékony ernyőt tartanak fölénk, bár elkél az esőkabát. Aztán már tényleg eldördül a startpisztoly, ekkor lekerül az esőkabát, utolsó puszi Roninak. És még mindig nem indulunk. Hosszas toporgás, izgatott várakozás, legalább hosszabban tudunk mi is búcsúzni. A szpíker közben bemondja, hogy a mezőny eleje már a 2. kilométernél jár. Aztán csak megindul a mi zónánk is és felvesszük a futótempót, csaknem 13 perce megy a bruttó időt mérő futóóra, mikor átlépem a startvonalat.
Kezdetnek a Szépművészeti előtt megkerüljük a Hősök terét, aztán ráfordulunk az Andrássyra. Fülemben zene, nem voltam benne biztos, hogy lehet majd fülest használni, ezért tracklistát nem készítettem, a Spotify Running úgyis bejött az utolsó futásokon, ez szólt végig a fél fülemben. Így szól ugyanis az ukáz, nem javasolt, hogy mindkét fülben füles legyen. Számomra megnyugtató volt, mert mindig így futottam és a stopper mellett az Endomondo audiocoach kilométerenként bemondott infói a tempóról és a várható finisidőről hiányoztak volna. Szóval az Andrássyn futottunk az Oktogont és az Operát érintve egészen a Bajcsy kereszteződésnél lévő fordítóig, ott visszafordulva még kicsit az Andrássyn, aztán a Nagymező utcán jutottunk át az Bajcsyra. Minden OK volt, szépen sikerült felvenni a tempót. Az első 3 km-re 7 perc/km iramot terveztem, gondolva, hogy a rajt körül úgyis nagy lesz a tumultus, nem biztos, hogy sikerül felvenni a tempót hamar. Ehhez képest már a második kilométertől 6:30-as kilométereket mentem, úgyhogy a Bajcsyn már jócskán a sárga lufi előtt haladtam.
A Bajcsyn is lefutottunk egészen a kereszteződésig, ott egy fordító, majd a Bazilikánál volt az első frissítőpont 5 kilométernél. Nem voltam még ilyen nagy futóversenyen, engem meglepett az a papírpohár erdő, ami minket, a vége felé futókat fogadott. Ezt valahogy biztosan meg lehetne oldani jobban hatalmas kukákkal, mint a mozikban, mert annyi ideje mindenkinek van az élmezőny kivételével, hogy a frissítésben ide dobja a poharát. Vagy lehet csak én gondolom így… Mindenesetre ez a helyzet minden frissítőponton megismétlődött, akkor már nem lepett meg. Az első frissítést kihagytam, 9-hez terveztem egy kisebb és 15-höz egy nagyobb frissítést. A Bajcsyról az Alkotmány utcára kanyarodtunk be, szép látvány volt megpillantani az út végén a Parlamentet. Aztán a Parlament még szerepelt néhányszor a látnivalók közt… A Parlament körüli kis utcákon jutottunk le a Duna-partra, a Jászai Mari térre, onnan kanyarodtunk fel a Margit hídra. A Parlament körüli utcáknak sajátosan jó hangulata volt, jobban esett a futás és az addigra körülötted kialakuló mezőnyt is jobban meg tudtad figyelni. Addigra kiderült, hogy nagyjából velük fogod végigfutni a hátralévő táv java részét. Jó lett volna ilyen kis utcás részből több is az útvonal során. A Margitszigetre kanyarodva megpillantottam a 36 kilométeres táblát, meg is jegyeztem, hogy jó lenne, ha már visszafelé látnánk. Ekkor értem egy átalakított bevásárlókocsit és abban egy fogyatékkal élő gyereket toló futótárs mellé. Minden elismerésem az övék, azt hiszem ő a Suhanj Alapítványtól volt, akiknek az alapvető célkitűzése a mozgás örömének megosztása fogyatékkal élő társainkkal. Jó ügyért dolgoznak, megérdemlik a támogatást, álljon itt a weboldaluk címe is: www.suhanj.hu
A Margitsziget csaknem 3 kilométere elég hosszúnak tűnt, szerencsére félúton volt a 9 km-es frissítőpont, így gyorsan átértünk. Az Árpád hídi felhajtó felfelé még egész könnyedén ment, de majd megemlékezem még róla a visszafelé úton is… A következő 3 km az Árpád hídról a Népfürdőn utcán át le a rakpartra eseménytelenül telt, itt már nagyon szétszakadt a mezőny, egyre ritkásabban futottunk csoportokban. A 13. km-nél járunk, itt újra a Parlament körüli utcácskák következtek, ez újra kedvenc szakaszom volt, mert úgy teltek a kilométerek, hogy észre sem vette az ember. Azért is teltek gyorsan ezek a kilométerek, mert Ronival megbeszéltük, hogy a Hősök teréről bemegy a kisföldalattival a Vörösmarty térre és ott biztos tudunk találkozni a Lánchíd előtti téren. Ott is várt a drága az InterContinental előtti kanyarban. Gyors csók, minden OK, megnyugtattam aztán indulás tovább. Nagyon jólesett a támogatása, bizonyára minden futótárs, akit elkísért valaki tudja, miről beszélek!
A Lánchídról a budai oldalon le a Várkert Bazárhoz, ahol a tervezett 16 km-es nagy frissítés várt. A körforgalomnál a túloldalon már láttam a visszafelé jövőket, ők már túl voltak az Alagút élményén. 16 km-nél vettem elő először az energiagélt és a speciális „futósót”, amit Újhelyi főorvos futótárs bocsátott rendelkezésre, jó szolgálatot tett. Ez egy sókomplex magnéziummal, nátriummal, káliummal és sok fruktózzal, az energaigéllel együtt igazi feltöltést adott. Itt emlékezem meg a frissítés fontosságáról és arról, hogy csak már korábban kipróbált gélt, szeletet, bármit vegyen magához az ember. Nagyon kellemetlen élmény mikor nem a lába, hanem a gyomra nem bírja a versenyzést az embernek, ahogy idén Vajda Attila kenubajnokunk is járt. Nekem a víz és a BioTech energiagélek bejöttek, messziről kerültem a futósó birtokában az isotóniás löttyöt kínáló asztalokat. Bizarr színe és íze sosem vonzott, nincs vele jó tapasztalatom (valójában nincs semmilyen). A hozzám hasonló zöldfülűek kedvéért írom le, hogy a frissítőpontok a pohártengertől eltekintve nagyon profik voltak. A víz és izó folyadékpótlási lehetőség mellett szőlőcukrot, banándarabokat, citromdarabokat kínáltak, sőt az utolsó 2 frissítőponton a kóla is megjelent, amit nem is tudtam hova tenni.
A frissítőpontot elhagyva megkerültük a Várat és befutottunk az Alagútba. Hatalmas élmény volt, jövőre se hagyják ki a szervezők azt javaslom! Mindenki kurjongatott, az Alagút pedig visszhangzott tőle, nagy töltés volt mentálisan, hiszen ne feledjük a 18. kilométernél, azaz csaknem féltávnál jártunk, a maraton pedig nemcsak fizikai, de pszichés csata is önmagunkkal. Ekkor telefonált rám Roni, hogy hol vagyok? Szerencsére a zsinóros fülesen egy gombnyomásra fel tudtam venni és beszélni vele. A drága átszaladt a Lánchídon és mivel a mezőny a híd alá fordult be az Alagút után a rakpartra, gondolta ott is integet még nekem egyet.
Az Alagút hangulata és hogy újra láttam, nagyon feldobott, ami rám is fért, mert következett a rettegett szakasz a rakpart végeláthatatlan hosszúsága a Lánchídtól a Lágymányosiig. Azért tartottam ettől a szakasztól, mert edzéseken is a hosszúkban azokat a részeket nem szerettem, mikor egy hosszú-hosszú szakaszt lát csak az ember és nem is látja a végét, semmi változatos nem történik, csak teszed a lábaidat egymás után és próbálod túlélni. Ráadásul a Lágymányosi alatti fordító után még vissza a Szabadság hídig, igaz ott már a felső rakparton. Én nem is tudom, hogy hogyan, de ez a szakasz mégis gyorsan eltelt.
Volt egy frissítőpont, itt tűnt fel először, hogy a frissítőpontokon orvosi segítséget is kérhettünk és hogy mobil WC-k is kerültek kihelyezésre. Azért tűnt fel, mert ment a sorbaállás előttük, ha valaki rajt előtt nem jutott el, kénytelen volt közben könnyíteni magán. És hát a Margitsziget fáin kívül más „fedezék” nem volt az úton. Voltak továbbá ezen a szakaszon, mint ahogy több helyütt az út során zenészek, zenekarok. Ez a Budapest Maraton sajátossága, hogy a maratoni táv során időről időre zenekarok, zenészek szórakoztatják a mezőny tagjait és a szurkolókat. Volt katonazenekar, rock&roll buli, jazz, dobosok, szóval mindenféle stílus képviseltette magát, hogy a mezőny elhaladásának idejére, azaz legalább 2,5-3 órán át kitartóan zenéljenek az időnként felerősödő szélben és hidegben.
El is feledtem mondani, hogy az eső az első kilométer megtételét követően elállt, vagy legalábbis csak időnként szemerkélősre váltott. Nagy áldás volt ez az előrejelzett nagy eső, 40 km/h szél és 9 fok kombinációjához. Futás közben a hosszú ujjú aláöltöző elkélt azért, de ennél többre nem volt szükség. Én is csak megszokásból vettem hosszú alsót, nekem a visszeres lábamnak jólesik futás közben a kompressziós zokni jótékony hatása mellett a futónadrág plusz szorítása.
Itt a budai rakparton ért minket a féltáv is, ami meglepő eredményt hozott számomra. Az audiocoach a fülemre mondta, hogy olyan félmaratoni részidőt futottam csaknem, mint az első félmaratonomon a VIDOR félmaratonon szeptemberben. Ott 2:16-ot futottam, most 2:17 körül mentem át a 21 km-en. Ekkor már jócskán a sárga lufi előtt haladtam, itt kellett emlékeztetnem magamat újra, hogy nyugalom, elsősorban a táv teljesítése számít, az idő lényegtelen. A pulzusátlagom is inkább tartott a 160, mint a 150 felé, igaz nem éreztem eddig semmi gondot, de a 150 optimálisabb lett volna. Ezt követően már minden frissítőnél frissítettem kicsit és visszavettem a tempót és inkább 7 perc környéki kilométereket kezdtem futni. Okosan kellett beosztani az erőmet, mert nem tudtam, hogy fogok reagálni a maratoni falra. Egyszer futottam csak 30 km-t, de mindenhol azt olvastam, hogy a maraton 30 km után kezdődik. Szóval csak okosan…
A Szabadság hídon áthaladva a CET irányába indultunk, itt egy szuper ütős társulat csinálta a hangulatot, nagyon jók voltak. A CET-nél lévő fordítót követően értünk a pesti alsó rakpartra, ami újra a hosszú, végeláthatatlan utat ígérte. Megmondom őszintén, ettől kicsit kevésbé féltem, mert azt gondoltam (helyesen) hogy a belvárosban több a szurkoló és jobban telnek majd a kilométerek, továbbá a Lánchídhoz beszéltünk meg újabb találkozót Ronival. A 27-es kilométernél volt egy frissítő, itt magamba toltam minden maradékot, energiagél, futósó, folyadék, továbbá meg is álltam 1-2 percre miután láttam pár futótársamtól, hogy ők is így tettek és csináltak néhány lenyújtó mozdulatot. 27-nél már annyira be van kötve az ember vádlija és combja hogy ez bizony jólesett. Szóval a 27-es frissítő után futok a rakparton, egyszercsak egy csilingelő hang kiabálja felém a nevem. Hát a drágám elhagyta a lánchídi „őrhelyét” újra és lejött a rakpartra elém, annyira aggódott értem. Szaladt mellettem a telefonjával felvételt készítve és kérdezgette minden rendben van-e? Megnyugtattam, hogy minden OK és ő utólag bevallotta, hogy itt kezdett csak megnyugodni ő is, hogy 28-hoz ilyen jókedvűen érkeztem. Gyors csók, mondja hogy ő visszamegy már a célba, vigyázzak magamra.
Rossz volt elválni, innen egy nehezebb szakasz jött, a Parlament előtti szakaszon felnéztem jól előre és elég borzasztó volt látni, hogy milyen messze is van még az Árpád híd. Néha ennyin múlnak maratonok, hogy az ember elcsügged és elveszíti a mentális tartalékait egy ilyentől, miközben a lába még csak-csak vinné. Nekem is meg kellett erősítenem magam, a drágám által kezembe nyomott Mária medált szorongatva elmondtam újra egy imát és igyekeztem megerősíteni magam. Pont itt értem a katonazenekarhoz a Parlamentnél, akik éppen valami pattogós indulóra váltottak. Nagyon jókor jött, jó pillanatban kapott el, extra energiákat mozgósított ez a pattogós katonazene. Ez el is repített az Árpád hídig, ott jött a feladat a lehajtón való felhajtás. Ez pihenten semmi gondot nem jelentene, de 32 km megtétele után bizony komoly erőpróba volt. Többen sétálva mentek fel, de én megfogadtam, ha a fene fenét eszik is, a maratoni távot végig futómozgásként értékelhető tevékenységet folytatva teljesítem. Úgyhogy papós apró léptekkel, de felküzdöttem magam, igen ám, de jött a még nagyobb feladat. A Margit-sziget Árpád hídi felhajtója lefelé. Nem tudom, kinek mennyire rémlik, de ez egy elég meredek lejtésű valami lefelé, amit bedurrant combbal, fékező tevékenységet folytatva kellett teljesíteni, ami bizony nem volt kis kihívás. Nem lehetett sétálni, így leküzdöttem magam valahogy…
33. km. Már csak 9 van hátra, azt már akárhogyis, cikázott át az agyamon. Nem tudom, hogy futottam át a Margitszigeten, az feltűnt, ahogy korábban is írtam, hogy kóla is volt a kínált frissítők közt, de én már nem akartam frissíteni, igazából semmit sem kívántam, csak beérni. Felkapaszkodtunk a másik oldalon a hídra, aztán újra a Parlament körüli utcák következtek, ahol újra életre keltem. Nem tudom, ki tervezi a maratonok útvonalát, de tisztelettel kérem innen is, hogy az emelkedőket, ha lehet kerülje meg a programban. Ugyanis az Alkotmány utcából kikanyarodva azzal szembesülni, hogy meg kell mászni a Nyugati téri felüljárót, hááát azt az érzést nem felejtem. Szerencsére mind a lejtő aljában, mind a tetején ott volt az élménykülönítmény, akik felsegítettek a buzdításukkal minden futótársat, köszönet érte nekik.
A WestEnd után már nagyon gyorsan a Dózsa György úton találta magát az ember, ekkor már elérhető közelségbe került a cél. A Szépművészeti oldalában lévő buszmegállóban aztán kellemes meglepetés várt ismét, a drágám kijött elém és buzdított az utolsó 2 km-re. Utólag bevallotta, hogy az aggodalom majd megette, mert már megtanulta milyen társaságban futok és a mezőny körülöttem futó feltűnő figurái, mint a Rubik kocka és király jelmezben futók már elmentek és nekem utánuk hamarosan kellett érkeznem. És csak nem érkeztem… Ekkor már 7 fölötti kilométereket futottam, szóval ez nem annyira meglepő. Már a pályarajz ismeretében is gondoltam, hogy nem fog jólesni az utolsó 2 km, mert már nagyon közel a cél, de még keringeni kell az embernek a ligetben.
Ezt a valóság meg is erősítette. A Szépművészetitől már látod a célt a Felvonulásin, de neked el kell kanyarodnod a Kós Károly sétányra. Minden kanyar után a fák közt azt vártam, hogy most már visszafelé kanyarodjunk a cél irányába és bukkanjon már végre elő a célegyenes… Esküszöm, ez volt az egész táv legnehezebb szakasza. Aztán pontosan annál a pontnál szinte, ahonnan indultam, jött ez a kanyar is, bekanyarodtam végre a térre és jött a célegyenes. Felnéztem, 5:08-at mutatott az óra, levontam belőle a 13 percet, amit a startban töltöttem és megnyugodtam végre. Most már biztosan teljesítem a távot, ráadásul 5 órán belül. Eredetileg ez nem volt célkitűzés, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem maradt volna bennem hiányérzet, ha az 5 órán túlcsúszok. Így minden kerek volt, magasba dobtam a kezem és széttárt karokkal, üdvözült mosollyal értem be a célba. Az idő 4:56:18.
I’ve got it! 40 évesen lefutottam a 30. jubileumi Budapest Maratont. És láss csodát, az égiek annyira velünk voltak aznap, hogy a maraton szinte teljes ideje alatt elállították az égi csatornákat, majd még azt is megvárták, míg visszaérünk a szállásra és csak azt követően zendített rá újra az eső és kezdett el újra kopogni az ablakon…
És akkor következzen a beszámoló a felkészülés időszakáról. Maga a maraton gondolata a 40. születésnapom közeledtével fogalmazódott meg és aztán vált valósággá. A maratoni táv lefutása sokak fantáziáját csiklandozza, sokak bakancslistáján szerepel, de aztán sokan el is vetik a gondolatot, hogy belevágjanak, mert reménytelennek találják a felkészülést rá. Pedig a maraton megfelelő felkészüléssel szinte bárki számára elérhető, a maratoni táv teljesítése sokkal inkább pszichés felkészültséget feltételez, a kétségkívül szükséges fizikai felkészülés mellett.
No, és akkor én hogy is csináltam? Hát úgy ahogy más. Olvasgattam, nézegettem edzésterveket, beszámolókat, forgattam a gondolatot magamban, míg rá nem jöttem, hogy ha ezt komolyan gondolom ebben az évben, úgy akkor ideje lesz tenni is érte valamit fizikailag is. Úgyhogy azzal a lendülettel áprilisban be is neveztem, el is utaltam a nevezési díjat és megkaptam a visszaigazolást, az 1555-ös rajtszámú versenyző leszek. Tetszett ez a szám, jó előjelnek találtam. A felkészülés eleje kétségkívül nehezen indult, a tavasz elején a mogyoró allergiám miatt levegőt is alig kapok, így nem ért nagy meglepetésként, hogy az idén Nyíregyházán is megrendezett Vivicitta 3 km-es távja is nehézséget okozott, a végén még bele is sétáltam. Ajjaj, hogy lesz ebből maraton?! Ismerősöket láttam, hogy futáshoz egy okostelefonos alkalmazást használnak, nekem az Endomondo vált be végül. Ez az alkalmazás a jelenlegi állapot felmérésével (már ha nem hazudsz neki) elkészít egy edzéstervet az adott időszakra neked, esetemben a 6 hónap alatt maratont futni kihívást kellett abszolválni.
Néztem néhány „from couch to marathon in six months” oldalt az ottani edzéstervekkel, kaptam havonta a BSI edzéstervét kezdőknek, de ezek az edzéstervek az én akkori képességeimtől teljesen elrugaszkodottak voltak, miközben az Endomondos terv követhetőnek tűnt, bele is vágtam. Az alap az volt, hogy heti 4x futok, egy hétvégi long run és 3 hétközi rövidebb. Ez eleinte még néha-néha heti 3-ra fogyott, de júniusra sikerült kialakítani egy megfelelő ritmust. Nem könnyű feladat ez, mert elfoglalt emberként szinte lopnom kellett az időt a futásra, hogy a munka-család-hobbi tengelyen ne okozzak túlzottan nagy zavart. Mégis azt tanácsolom minden maratonra készülőnek, hogy beszélje ezt meg a családdal odahaza és nyerje meg a támogatásukat, mert ez szinte elengedhetetlen a sikerhez. Lesz számos súrlódás útközben, maratonra készülni néha őrült dolgokat kíván meg az embertől, nem árt a támogatás.
Szóval szépen alakul a ritmus, a nyár beköszöntével még arra is sikerült rávenni magam, hogy hajnalban keljek, különben lehetetlen kihívásnak bizonyult a kiszabott penzum teljesítése. Ez nagy dolog volt, mert nekem bagoly típusúként a korai kelés a lehetetlen kategóriába tartozott, most meg megesett, hogy fél hatkor már futottam. Nagy segítség volt a Sóstói erdő árnyas rengetege, mert vagy 5 fokkal kellemesebb klímát biztosított, mint a város más pontja, főleg az aszfaltrengeteg. Szóval loptam az időt ahol tudtam és elég kitartónak bizonyultam, hogy teljesítsem az előírt egyre emelkedő km számokat. Jött az augusztus, a szabadság időszaka és azt reméltem, hogy na végre, most szépen nyugodtan beosztva mindenre lesz időm, a futás megkívánta terhelésre is. Egyébként a másik fogadalmam a maraton mellett az volt erre az évre, hogy évek óta először úgy intézem a dolgokat, hogy 4 hét szabadságot egyben tudjak kivenni és végre a családommal tölthessek sok időt. Ebben sikerrel is jártam, de hiába róttam még a horvátországi resortban is a köröket, mégis azzal kellett szembesülnöm a hó végi statisztikákban, hogy bizony komoly elmaradásom van a felkészülésben. Szeptember elején a VIDOR fesztivál kísérőprogramjaként került tavaly először megrendezésre egy félmaraton, amit idén újra kiírtak, úgy tűnik sikerül hagyományt teremteni ezzel. Ez a félmaraton volt számomra a vízválasztó, az volt a súlya, hogy ha rendben, gond nélkül végigmegyek, akkor nekimegyek a maratonig hátralévő 5 hétben a felkészülés utolsó, legintenzívebb szakaszának, ha gondot jelentene a lefutása, akkor viszont el kell engedjem a maratont erre az évre.
Azt én is beláttam, hogy kellő felkészülés nélkül reménytelen a dolog. Abban a pillanatban még a félmaraton is kérdéses volt, hiszen 18 km-ig jutottam a long runokkal. Nos a félmaraton nagyon jól ment, szuper futóidő, 18 fok, szemerkélő esőben ment végig, minden gond nélkül, az utolsó 2 km-en még sprintelni is maradt erőm. 2:16 volt a befutó időm, nagyon elégedett voltam, 2:30 volt tervezve. OK, akkor fussunk neki a maratonnak. Miután az Endomondo edzésterve erre az időszakra kicsit karcsúnak tűnt nekem, ezért újra elővettem a BSI edzésterveit és egy kimondottan az utolsó hónapra összeállított edzéstervet és aszerint mentem tovább. Ez azt jelentette, hogy a félmaraton utáni 4 hétben minden hétvégén félmaratoni feletti táv várt rám, köztük egy 30 km-es távval. Ráadásul hétközben is egyre fokozódó, feladatos, intervallum edzések vártak rám. Hálás vagyok, hogy ezt az utolsó időszakot mindenféle sérülés nélkül sikerült teljesíteni. Azt nem mondom, hogy gond nélkül, de ebben az időszakban már nem okozott gondot este 9-kor nekiindulni munka után egy 10 km-es etapnak. Visszaemlékeztem és megmosolyogtam, mikor az első 10 km-emet posztoltam nagy büszkén. Pedig bizony nagy dolog volt az és mindenkinek, aki eljut odáig jár az elismerés, mert egyáltalán nem átlagos az a teljesítmény, amit elértek. Szóval elértünk a maraton előtti utolsó hétig, amikor már megnyugvással töltött el, hogy csökkennek a távok. A maraton hetében hét elején futottam egy 8 km-es etapot, aztán pihenőt kellett elrendelnem, mert bizony csaknem utolért a sérülés. A jobb lábamban éreztem egy kezdődő csonthártyagyulladás jeleit, ami egyáltalán nem volt meglepő az elmúlt hetek extrém terhelésének fényében. Szóval pihenőt rendeltem el, mert csak így volt esélye, hogy olyan állapotba kerül, hogy ne okozzon gondot a hétvégén. Ha ez nem lett volna, azért az utolsó hétre nem ártott volna még egy 8-10 km-es etap.
Úgy általában a felkészülésről elmondható, hogy ne legyen türelmetlen senki sem magával szemben, mindenki más, máshogy szokik hozzá a szervezete a terheléshez. Nem fog mindenkinek sikerülni 6 hónap alatt felkészülni, de mint a fenti példa mutatja nem is lehetetlen. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a kölyökkoromból visszaköszönt az atletizáló múlt, az izmok nem felejtettek és szerencsés vagyok, mert elkerült a sérülés miatti hosszan tartó kiesés is. Nekem sokat segített az Endomondo audiocoacha és az alkalmazásban rejlő statisztikák adta elemzési lehetőség is, nagyon tudom ajánlani. Csakúgy, mint ahogy a Spotify Running-ot, aminek csupán azt kell beadni, milyen tempóban futunk és milyen zenét akarunk hallgatni és minden mást maga csinál, a futásunk ritmusára keveri a zenéket egymást követően. Nekem nagyon hiányzott volna a zene a futás során.
És pár szó a cipőről, mint mindennek az alapjáról. Kezdetben egy jó minőségű, kimondottan futásra ajánlott Adidas cipőben kezdtem, ami az elején meg is felelt, aztán a távok emelkedésével problémáim adódtak benne. Zsibbadt a lábam és akárhogy fűztem, a dolog nem akart enyhülni. Kerestem a lehetőséget eljutni Budapestre egy profi boltba, ahol bemérik a lábam, vagy legalábbis profi tanácsot tudnak adni, de egyszerűen nem találtam rá időt. Nem maradt más, bíznom kellett a minőségben és megrendeltem egy Mizuno Wave Ultima 6 cipőt. Egy csoda. Mindenféle hókuszpókusz nélkül működik. Tökmindegy hogy kötöd be, belelépsz, megkötöd és futsz benne. Nem fáradt benne a lábam és sosem zsibbadt. Olvasgatva a futóstílusokról és megfigyelve a sajátomat jöttem rá, hogy nekem ez a cipő biztosan meg fog felelni és nem csalódtam. Szóval nem árt, ha jó futócipőt választasz már az elejétől fogva, de az is fontos, hogy ne ez tartson vissza a futástól. Futni bármilyen cipőben el lehet kezdeni. És még valami, ami fontos. Én orvosként megfigyeltem magam és nyilván megtettem a szükséges táplálkozási változásokat, illetve mikor egészségügyi gond alakult felkészülés közben annak jeleit időben képes voltam felismerni. Azonban egy korábban nem futó embernél bizony nem volna haszontalan az edzés elején egy sportorvosi, vagy legalább háziorvosi konzultáció, kivizsgálás. Ha ez ráadásul maratoni táv, akkor a kardiológus és a terheléses vizsgálat sem tűnik túlzó elvárásnak. Esetleg egy teljesítménydiagnosztika és edzéstervezés is megfelelhet, a napokban találkoztam pl. ezzel a lehetőséggel, ami elég kereknek tűnik: http://ensport.hu/
Mindenkinek eredményes felkészülést, bármilyen távról is van szó!
Kezdjetek bele mihamarabb, mert futni jó!
A maraton után viszont erre nem árt ha felkészültok…
https://www.youtube.com/watch?v=m-hCuYjvw2I
