“Azt hiszem, most érzem magam igazán először futónak. Most éreztem azt, hogy amikor szükségünk van egymásra, akkor valahogy ott terem valaki, és megment” – vallja Torda Tamás a 30. SPAR Budapest Maraton®-on történtek kapcsán.

torda t 1

Itthon ülök, lefürödtem, ettem, kis masszázs, és csak azaz érzés van bennem, hogy vége. Rengeteg felkészülés és egyszer csak vége. De ne rohanjunk ennyire előre…

Az előzmények

Az én történetem ott kezdődött, hogy a 2 évvel ezelőtt maratonon láttam egy kb. korombeli srácot, és szöget ütött a fejemben, hogy ha neki is megy, akkor nekem is fog. Novemberben elkezdtem futni, és húzódást húzódásra halmoztam, mert a szívem csak vitt és vitt, többet akart, a lábam pedig még nem volt képes követni. 2014-ben a Telekom Vivicittán lett meg az első 10 km-em, és habár futottam félmaraton körüli távot magamnak valamikor május körül, a Wizz Air Budapest Félmaratonon debütáltam, ami azóta is a legkedvesebb versenyem. Tavaly nem készültem kellőképpen. Összesen az egész évben 400km-t futottam mindenestül, és volt egy kéztörésem nyáron, és még így is maratoni rajthoz akartam állni. Később, ezt váltottam a 30km-es távra, és pár héttel előtte volt egy túlerőltetésem, így a verseny, a 30 fokban egy hatalmas pofon volt, mert gyakorlatilag az utolsó 10 km a sétával az életben maradásról szólt. Utána ismerkedtem meg a pulzusméréssel is, és elhatároztam, hogy 2015-ben már februárban elkezdtem a BSI-s edzéstervet, és célba érek októberben…

A felkészülés

Rengeteg dolgot tanultam magamról a futás által ebben az évben. Megtanultam lassan és gyorsan is futni, megtanultam, mit is jelentenek a pulzus zónák, és miként lehet őket hatékonyan használni, és a hosszútávokon (félmaratonig), egész nagy tapasztalatot szereztem. Elkezdtek kialakulni a futós szokásaim. Már nemcsak egy hobbi volt, amit heti kétszer lemegy az ember, hanem életformává vált. Megtanultam futni hidegben, melegben, hajnalban és este is. Megismertem, milyen érzés vasárnap hajnali 5-kor neki indulni a hosszú távnak, amikor még az egész város alszik. Volt 2 30-as futásom, és a Wizz Air Budapest Félmaratonra csúcsformába kerültem. Annyira, hogy 4:36-os km-ekkel végig repesztettem, úgy, hogy nem is tudtam, hogy ez bennem van. És itt kezdődtek a bajok. Nem pihentem ki teljesen. Több versenyen is és edzésen is jelentkeztek görcsök, de nem aggódtam. Pontosabban mégis, mert a maraton előtti héten négyszer voltam a Spuri Futóboltban és a Decathlonban is, szemben a 4 havi eggyel… Szóval mondhatni, volt para.

A verseny

Már tudtam, hogy tésztázni kell előtte, feltöltöttem a vitaminraktárakat, szigorúan. Csak épp az utolsó este kicsit megülte a gyomromat a tészta, így nem igazán aludtam sokat. Kb. 3-4 órát. Féltem az esőtől. Igazából 10fokban és esőben még kb. sosem futottam. Ismertem a 10 fölötti és alatti időket, de ezt nem. Az esőt meg valahogy pláne nem. Mindig elkerült. Az egész szettemet azon a héten járattam be kb. A zokni, mert amúgy pamutban futok, úgy teszteltem, hogy előtte való nap egész nap abban mászkáltam. A cipő a hosszútávra kinevezett Saucony ride 6, az órám pedig egy Polar rc3. Ők viszont, már hónapok óta hű társaim. Reggel úgy ébredtem, hogy enyém a világ. Bár a kulcsomat és a futócipőmet majdnem otthon hagytam a nagy elindulásban… Viszont nem tudtam reggelizni. A futásra úgy készültem, hogy 3 gél volt nálam és két magnézium, plusz egy végszükség kulacs. Hát arra volt is szükség nem kevésszer… Nagyon fáztam a futás előtt, és a cipő kicsit vizes lett, de végül sikerült nagy reményekkel elrajtolni, életem eddigi leghosszabb útjára.

Bár azt mondhatnám, hogy minden a lehető legsimábban ment. De nagyon nem. És utólag belegondolva nagyon hálás vagyok érte, mert olyan dolgokat tapasztaltam, amit annak előtte soha. Az első 21 km-en nem volt semmi gond. Az bejáratott táv, miért is lenne. És itt legyen meg a helye, hogy kiemeljem: A Decathlon nagyot nőtt a szememben most. A legtöbb cuccom onnan van, és egyszerűen minden hibátlanul működött. Nem nyomott sehol semmi, egy karc nincs rajtam. Egyedül a kendő nyomta kicsit a fülem olyan 35 km-nél. Minden cucc, hozta azt, amit ígért. És ezért nagyon hálás vagyok, mert a zoknival lehetett volna baj. Minden párologtatott. Sokszor hallottam más futóktól, hogy itt töri, ott dörzsöl, meg ilyesmi. Én ezt hírből sem ismerem, hála ezeknek a cuccoknak is. Amikor épp nem kaptunk szembeszelet, mert azért a hídon, meg a rakparton párszor bekóstolt minket, kellemes melegem volt. Egészen 30 km-ig úgy éreztem, hogy a 4óra simán meg is lesz.

torda t 2

És utána ütött be a baj. Nem mertem negyed távon bevinni a gélt, mert nem éreztem a gyomromat olyan jól. Egy gélt vittem be, olyan 26 km-nél. A sima magnézium nagyon jó volt a rajt előtt, bár mint mindig savanyú volt. Egy gélnél többet versenyen még sosem vittem be, és kicsit tartottam is tőle. Végül most is csak 1-et vittem be. A másik bioteches magnézium, viszont borzalmas volt. A 25 ml-es fiolának csak a felét tudtam meginni. És hiába a reggel bevitt magnézium, a verseny előtti magnézium, amikor másodszor odaértünk a Margitszigethez, a szívem habár vitt volna tovább, mert pulzusilag nagyon jól voltam (160-on kényelmesen végigmentem volna), az izmaim elfáradtak. A táv megmutatkozott.

33 km-től a sok séta kevés futás kombó jelent meg. Valószínűleg 3:50-3:55 re értem volna be folytonos tempóval. Viszont örülök, hogy nem így történt, mert megtapasztalhattam azt, amit eddig még ilyen formában soha. Azt, hogy mennyire jó emberek is vagytok. Ugyanis amikor már nagyon kivoltam, mindig valaki, aki jött mögöttem, megérintette a vállamat és biztatott, hogy hajrá, csináld még, és húzott magával kicsit. Külön köszönöm a suhanjonosoknak is, mert még zsepit is szereztek nekem. Mert az első 4 km-en belül az összest elhagytam. Többekkel futottam együtt, sokáig, és vagy 6 alkalommal mentettek meg. Egyszerűen annyira felemelő érzés volt, hogy útközben is majdnem többször elpityeredtem.

És aztán jött a 37. km-nél a nyugati emelkedő. Hát tudjátok, már úgy voltam vele, hogy csak érjek be, és küzdöttem. Úgy voltam vele, hogy 150m séta, 150m futás. Hát ez nem igazán jött be. És még többeteknek szinte az utolsó percig is volt ereje hozzá, hogy engem biztasson, és most nem a szurkolókra gondolok, mert sokszor igazából el is feledkeztem róluk. Hanem rólatok, akik velem futottatok, és szinte ráéreztetek, hogy mikor van szükségem arra a pár jó szóra. Tudtátok, hogy milyen első bálozónak lenni, és tudtátok, hogy mi zajlik most bennem. És azt hiszem, most érzem magam igazán először futónak. Most éreztem azt, hogy amikor szükségünk van egymásra, akkor valahogy ott terem valaki, és megment. És aztán egyszer csak 35-36-37-40 és végre megjelenik a 42. km –t jelző tábla, és tudod, hogy már csak 200m, és olyankor már semmi sem számít, ott a kapu, ott van rajta az idő, és tudod, hogy a túloldalán ott vár egy új élet kezdete. Ez most már az enyém, és soha senki sem tudja elvenni tőlem. Ott voltam, megcsináltam, és újra tanultam magamról, és ami még fontosabb, tanultam rólatok. Megtanultam, hogy ilyenkor nem csak magamban, de bennetek is bízhatok.

torda t 3

És most? Most itt ülök lefürödve, bekenve, érzem a lábam, fáj a derekam, és azon tűnődöm, hogy vége. Még azt hiszem, magam sem fogtam fel, hogy megcsináltam. És azt tudnotok kell, hogy a 40. km-nél ért a 4 óra, szóval, még az idő istene is kegyes volt hozzám. Úgy tartottam reálisnak, hogy 4:30-on belül bejövök, és a 4 volt az álom. Ami meg is lesz, jövőre vagy 2 év múlva, ki tudja. Amikor beértem a célba azt mondtam, hogy ilyet soha többet, de már most tudom, hogy ez nem igaz…

Jövőre más taktikával fogok menni, és már lesz valamennyi rutinom. És ezt még jó, ha bárki tudja, aki hosszú távot fut. Ez már nem csak egyszerű „futás” Itt már kell rutin, ismerni kell a testet, tudni, meddig mehetsz el, kellenek frissítési szokások, és tudnod kell, mi hogyan hat rád. És nem azért van, hogy perceket nyerj, hanem azért, hogy beérj.

Köszön mindenkinek, akik elláttak jó tanácsokkal, köszönöm mindenkinek a segítségét, és legfőképpen köszönöm, hogy megtehettem. Köszönöm, hogy ott lehettem és részese lehettem ennek az élménynek.

 

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/torda-t-4.jpghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/torda-t-4-300x300.jpgmaratonfutas.huHírekMaratoni történetek
'Azt hiszem, most érzem magam igazán először futónak. Most éreztem azt, hogy amikor szükségünk van egymásra, akkor valahogy ott terem valaki, és megment' - vallja Torda Tamás a 30. SPAR Budapest Maraton®-on történtek kapcsán. Itthon ülök, lefürödtem, ettem, kis masszázs, és csak azaz érzés van bennem, hogy vége. Rengeteg felkészülés...