A környező utcáktól a SPAR Budapest Maratonig címmel küldte beszámolóját az október 9-i eseményről Máté Bence Tivadar. Még a BKV ellenőrök is gratuláltak neki.

bence

Igen, igen, igen, megcsináltam!

Na ne rohanjunk ennyire előre. Szeretnék írni egy élménybeszámolót a vasárnapi SPAR Budapest Maraton®-ról, de emellett szeretném ha ezt olvasva és átélve sokaknak megjöjjön a kedve a futáshoz, akár a Maratonhoz is. Bárki képes lehet rá ha egészséges és megvan hozzá a kellő akaratereje, és nem árulok el nagy titkot, utólag minden kilométerre boldogan emlékszel majd vissza, hidd el nekem!

Kezdjük az elején. Többen is kérdezik tőlem mióta futok. Erre igazából nincs jó válaszom, már az általános iskolai éveim alatt is eljárogattam futni, később a húszas éveim elején kezdtem el ismét, mert ennél egyszerűbb és hasznosabb testmozgás nem létezik. Hobbifutáshoz elegendő eleinte egy tök egyszerű futócipő, egy nadrág, egy póló és nyomás ki az utcára.

Környező kertvárosi és lakótelepi utcákon róttam a kilométereket, 20-30 perc futás már bőven elég volt. Mivel évekig jártam le MMA edzésekre Újpestre, így amellett kiváló kiegészítő mozgásnak minősült heti 2-3 könnyedebb futás, ami javította az állóképességem amit a ringben tudtam kamatoztatni. De az egy másik sztori. Elég rendszertelenül futottam, hol heti háromszor is elmentem akár, de volt amikor ki se mozdultam hónapokig. Főként télen hanyagoltam, mert 10 fok alatt baromira nem esik jól, legalábbis nekem.

Korábban igazából sohasem inspirált az, hogy egy nagyobb futórendezvényen részt vegyek. Nem igazán foglalkoztatott, hogy benevezzek egy ilyen versenyre, ahol meg van adva merre futhatok és mikor. De mindig is csodáltam azokat, akik ilyeneken részt vettek, mert láttam rajtuk mekkora örömöt okoz egy ilyen futóverseny. Itt megjegyezném, a futóverseny elnevezés nem igazán találó, amikor inkább örömfutásról beszélünk, de erre akkor jöttem rá mikor saját bőrömön tapasztaltam ezt a miliőt.

És jött az első lehetőség tavaly októberben a Spar 10 km futás és éltem a lehetőséggel. Előtte már többször elmentem futni, többnyire öt kilométereket, de az utolsó két hétvégén már közelített a 10 kilométerhez is, bár nem igazán élveztem. Akkoriban elég hosszúnak tűnt ez a táv és zavart, hogy ki kellett jönnöm a kényelmes környékbeli komfortzónámból és távolabbra kellett futni. Célom volt, hogy egy órán belül célba érjek, mely sikerült és 49 perces nettó idővel. Egy kis magyarázat: a bruttó időt a verseny rajtjától számítják, mivel a tömeg miatt percek telnek el míg el tudsz rajtolni, így a rajtszámodon lévő chip vonaltól vonalig startvonaltól célvonalig számolja a nettó idődet. Aztán tavasszal a Telekom Vivicittá 10 km-en ezt sikerült két perccel megjavítani, mivel egész télen futottam gépen edzőteremben és amint eljött a tavasz már az utcákon is.

Már korábban a fejembe vettem, hogy egyszer az életben lefutom a Maratont, de előtte szerettem volna 2-3 félmaratont átélni, hogy biztos legyek magamban. Aztán elkezdtem a felkészülést az őszi Wizz Air Budapest Félmaratonra, ezzel szerettem volna megkoronázni az évet, idénre nem is terveztem már többet. Aztán hirtelen megváltozott minden futásról alkotott képem. Változtak a távok és az útvonalak, inkább ad-hoc jelleggel kezdtem el futni, kiléptem a kapun és mentem amerre a lábam vitt és addig amíg bírtam Margitszigeten át a Római partig, Zuglón, Újpesten és a belvároson át bármerre amerre jól esett! A verseny előtt már többször is lefutottam több mint 18 kilométert, de mivel felkészülés volt a cél, kifejezetten élveztem. 2 óra alatti szintidővel szerettem volna célba érni, mely 1:42-es idővel bőven sikerült a nagyon meleg időjárás ellenére is. Hihetetlenül boldog voltam, megállás nélkül sikerült problémamentesen teljesíteni, így éltem át életem legjobb sportélményét.

Aztán jött a gondolat, hogy miért ne indulhatnék idén a Maratonon? Miért várnék még egy évet? Soha ennyit nem edzettem, szóval javában benne voltam a felkészülési időszakban, így elhatároztam nem állok le és indulok a 42 km-en! Hozzám közel állók féltettek, hogy ez a táv már sokkal komolyabb, inkább várjak még egy évet és menjek biztosra, egy maraton nem két félmaraton, bla bla, blabla és bla! De ha én már a fejembe vettem…Aztán látták rajtam, milyen elkötelezett vagyok és nem veszem félvállról. Mindenki mellettem volt és napi szinten kérdezgették, hogy állok a felkészülésben. Ám sajnos volt egy mélypont. A félmaraton után egy héttel futottam egyből 25 kilométert, amely során a Citadellára is felfutottam. Nos azt nem kellett volna, a jobb combomban olyan húzódást éreztem, ami hetekig nem múlt el, de edzettem tovább a fájdalommal. Nem volt egy okos dolog, de úgy éreztem ez pihentetéssel sem múlik el. Pár héttel a Maratom előtt a Margitszigeten futottam, az első körben szinte sírva álltam félre, hogy nem bírom tovább, vége az álmaimnak, a fájdalom nem múlik el, feladom. Nyújtottam egyet és üldögéltem öt percet, majd elkezdtem sétálni hazafelé. Aztán egyre gyorsabban sétáltam. Aztán lendületbe jöttem, elkezdtem újra futni és 4. körnél döntöttem úgy, hogy most már elég lesz. Akár hiszitek akár nem,vagy az adrenalin vagy a tiszta akarat miatt elmúlt a fájdalom és csak párszor éreztem utána újra, mindig az első pár kilométeren, utána többet szerencsére nem. Így a felkészülés utolsó hetei simán mentek, bár 26 km volt a legnagyobb táv amit futottam, ez nem volt éppen szerencsés. Több maratonfutóval beszélgettem, ők azt javasolták, két héttel a Maraton előtt minimum 30 km legyen meg, emellett a heti 42 km kötelező. Ennek kb a 75%-át tudtam teljesíteni, ami kicsit aggasztott, mivel olyan távtartományban kellett futnom a Maratonon, mely ismeretlen a testem és a szervezetem számára. De úgy voltam vele, ha ésszel futok akkor sikerülhet.

Utolsó héten már csak egyszer futottam egy átmozgató edzés során, ahol már az új futócuccokkal voltam felszerelkezve. Már korábban vettem egy kifejezetten Maratonra tervezett profi futócipőt, emellett további kellékeket a lábamra. Biztos vagyok benne, hogy ezek minimum 25%-os teljesítménynövekedést idéztek elő. Nem futottam gyorsabban, de a lábaim sokkal később fáradtak el, így újabb löketett adtak a motivációmnak.

A Maraton útvonalát már hetekkel az esemény előtt kiadták, ezért videón és fejben is végig lehetett menni rajta, készülve mentálisan az útvonal beosztására. Számomra a legnehezebb szakasznak a Hajógyári Sziget bejáratától a Budafoki útig terjedő út tűnt, mely egy véget nem érő rakparti futás a végén egy visszafordítóval Dél-Budán. Így fejben ezt a két helyszínt lőttem be mentális zónáknak, a legészakibb és a legdélibb pontot, melyek után lélekben karnyújtásnyira lehetek a céltól. Némi naivitás volt ebben utólag bevallom. Viszont Budafoktól (Kopaszi-Gát) egészen a Városligetig az útvonal 90%-a megegyezett a Wizz Air Budapest Félmaratonnal, így sokat segített, hogy egyszer már végig mentem rajta hetekkel korábban problémamentesen.

Eljött tehát a nagy nap, ami előtt már nagyon keveset aludtam. Megérkezve a Városligetbe, percek alatt magával ragadott a hangulat, véget nem érő embertömeg a környéken, profi kiszolgáló egységek és szervezés. Az első utam a ruhatárhoz vezetett, ami rajtszámok alapján volt felosztva. A táskámra csak egy rajtszámról lehúzható cetlit kellett rátűzni, így pillanatok alatt levettem a melegítőm és beadtam, a ruhatárosok pedig a megfelelő helyre tették. Viszont már rövidnadrágban és futó polóban a liget fái alatt hőmérséklet szerintem 8 fok körül volt, ráadásul 30 perc volt még a rajtig, így gyorsan elkezdtem melegíteni és futkorászni, majd beálltam a rajtzónámba. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a műjégpálya előtt kordonokkal van lezárva a teljes útszakasz több mint 300 méteren át, és mindenkinek a rajszámán rajta volt a zóna, melyből indulhatott. Legelöl természetesen a profi futók voltak 1-es zónában, én a 3-as zónából rajtoltam. Ennek azért van értelme, hogy mindenki olyan közegben indul ahol elkerülhető, hogy a különböző futósebességek miatt probléma legyen a tömegben.

Körülbelül 10 percet álltam a rajt előtt, majd szépen lassan eleinte gyalogolva elindultunk a startvonal felé hömpölyögve a nagy embermasszával, ahogy a tömeg vitt magával. Futni csak az utolsó 20 méteren kezdtünk el, majd eljött a pillanat és átlépve a startvonalat hivatalosan is megkezdtem a 42 kilométeres távot a Hősök terén. Felemelő pillanat, már napsütésben, több ezer mosolygós arc mellett és Paul van Dyk – Politics of dancing 1. (2001) dallamaira a fülhallgatómból, szóval tökéletesen kezdődött minden.

Kiérve az Andrássy útra már kezdett a tömeg szétoszlani, előttünk volt az első nyílegyenes 3 kilométer a Deák térig. Kivettem a fülhallgatóm és egy utolsót igazítottam a felszerelésem, hogy innentől ne legyen zavaró tényező (íratlan szabály, hogy a fülhallgatót illik kivenni). Elég csípős hideg volt, a félmaratonnál még az volt a cél, hogy ahol lehet árnyékban fussak, itt pont az ellentétje. Ahol csak tudtam kerestem a napos részt, hogy ne fázzak. A híres sugárút mentén már több zenekar és szurkoló is csinálta a hangulatot, bár ez elmondható a teljes útvonalról. Szurkolókról pár mondat. Sokan ismerőst buzdítani jönnek ki, de mivel az adott futóra viszonylag sokat kell várnia mindenkinek, ezért szurkolnak idegen versenyzőknek is. Igazából van akit ez nem érdekel, de higgyétek el, baromi sokat tud dobni az ember hangulatán, ha ő is részesévé válik. Bárhol ahol elfutottam szurkolók előtt, megtapsoltam őket, pacsiztam Velük, vagy csak visszamosolyogtam,, olyan ováció fogadott amit ritkán él át az ember. Ehhez pedig az kell, hogy az ember együtt éljen a szurkolókkal, ez megtöri a monotonitást. Így ahol tudtam pacsiztam és tapsoltam, ezekkel a vidám pillanatokkal igyekeztem magam túltenni a nehezebb szakaszokon is. Az, hogy szülők és barátok több helyszínen is ott voltak a pálya mellett, hogy lássanak pár másodperc alatt továbbfutni, nos tényleg leírhatatlan érzés és nagy segítség.

Az első 15 kilométer teljesen simán ment, át a Lánchídon, át az Alagúton, futva az Árpádok Fejedelem útján majd keresztül Óbuda főterén. Rettegtem a Szentendrei úti felüljárótól, de problémamentesen átfutottam rajta, kiértem a budai alsó rakpartra és túl voltam az első mentálisan komolyan meghatározó ponton. Innen kezdődött a végtelennek tűnő szakasz egészen a Budafoki útig.

bence 4

Pár szót ejtenék a frissítőkről, mert fontos szerepet játszanak abban, hogy teljesítsük a távot. Ezek a pontok kb két kilométerenként vannak felállítva, ahol asztalokról adogatják a frissítőket poharakban, kb ötven méteren keresztül. Eleinte csak víz, majd a távolság során bővül, később jönnek az energiaitalok, a magnézium italok, Coca-Cola, banán és szőlőcukor. Itt megfogadtam két dolgot. Egyik, hogy minden ilyen pontnál lelassítok sétatempóra míg iszom, valamint az első 30 kilométeren csak víz és szőlőcukor jöhet számításba. Mindenhol azt olvastam és többen is megerősítették, 30 km felett van ezekre igazán szükség.
További motivációt ad, hogy a rendezők a neveden szólítanak mindenhol, ami a rajszámodra fel van írva, ez a gesztus szintén nagyon kedves tőlük.

A rakparton futva boldogsággal töltött el, hogy tartottam a tempót az iramfutókkal, akiknek a zászlaján 3 óra 45 perc volt. Általában ketten vagy hárman vannak, a hátukra egy több méter magas zászló van rögzítve, ők azok akik segítenek a futóknak abban, hogy a jelzett idővel érjenek célba. 21. kilométerig, tehát a táv feléig tartottam Velük a lépést, de ott úgy éreztem döntenem kell. A biztos célba érkezés reményében visszavettem a tempót, holott tényleg semmi problémám nem volt, de úgy éreztem ez a helyes döntés, amit utólag nem is bánok. Célom amúgy is az volt, hogy 4 órán belül sikerüljön, erről később.

A Lágymányosi híd előtt 27 km magasságában jöttek az első apróbb fájdalmak, konkrétan a jobb lábfejemben, de nem volt vészes, elértem a Budafoki úti visszafordítót és már csak 15 kilométer volt hátra északi irányban. Második mentális checkpoint teljesítve. Így hát rendes tempóban folytattam az utam a Műegyetem mellett, elfutottam a Petőfi híd alatt, majd átérve a Szabadság hídon a Pesti rakpartra új erőre kaptam. Bár a futás során először meg kellett állnom nyújtani egyet, mely fél percet vett igénybe, de már nagyon kellett. Majd a rakpart után a elfordulva a Sofitelnél jött a Deák tér, a Bajcsy-Zsilinszky út, továbbá a Nyugati téri felüljáró, melynek emelkedőjétől szintén nagyon tartottam (korábbi félmaratoni melegben brutális volt), ezért felfelé már csak sétáltam, először de nem utoljára. Lefelé újrakezdeni a futást nem volt egyszerű, futottam de egyre lassabban, tisztában voltam vele, hogy fél óra és vége, de az is elképesztően messzinek tűnt. Ilyenkor segít az, hogy mindig a következő szakaszra koncentrálsz, hogy majd milyen jó lesz ha túl leszel azon is. Az utolsó kilométereket így építettem fel fejben, mivel akkor és ott mindig egyszerűbb volt a következő szakaszra koncentrálni, mint az oly távolinak tűnő célra.

Az útvonal további része így alakult: Váci út, Béke út, Dózsa György út és végül egy hosszú befejező szakasz a ligetben. A West-end mögötti frissítőpontnál miután végig ittam és végig ettem amit lehetett, gyorsan megejtettem még egy nyújtást. Szerencsére az a fél perc ilyenkor mindig visszajön amit erre áldozunk. Az Állatkertnél (39 km) futás közben pacsiztam és váltottam pár szót Juhász Roland úrral, aki váltóban futott Lipcsei Bettával, Kokóval, és Lisztessel. Dombi Tibor és Hrutka János szintén Maratoni távot teljesítettek, a debreceni legenda pedig egészen elképesztő idővel, amihez innen is gratulálnék.

Ha már megemlítettem a váltókat. Most lehet ezzel nem leszek népszerű, engedjétek meg nekem az őszinteséget, szerintem egy maratoni táv alatt nincsen szükség váltókra. Átlagosan négyszer 10 km jutott egy főre, ami azért is érthetetlen, mert aznap tartják az Actimel 10 kilométeres távját is. Engem kifejezetten zavarnak a váltófutók, nem tesz jót az ember önbizalmának, hogy folyton lehagyják és ők alkotják a futók felét. A Maratoni táv, legyen azoké akik bevállalják a 42 kilométert. Szerintem.

Aztán utolsó szakaszban már kíméletlenül fájó combokkal és derékkal már egyre jobban kimerülve elértem  a Hősök terére majd a Városligetbe, ami karnyújtásnyira volt a céltól, de mégis annyira de annyira messze… Mindenesetre egy utolsó nyújtás még úgy éreztem belefér a Vajdahunyad Várnál. De szigorúan futva folytattam a távot, mert úgy éreztem ha sétálok, akkor soha nem kezdem el újra a futást. Nehéz volt mindig újrakezdeni, de koncentrálni kellett arra, hogy kb 10 perc és tényleg vége.

Futásom sebessége már bőven 6 perc/kilométer fölé esett, már megfordult a fejemben, hogy inkább besétálok a célba, mivel nem volt nálam óra így tisztában voltam azzal, hogy a 4 órás limitet már valószínűleg bukom. Ezért 41. kilométernél az Olof előtt elkezdtem sétálni az emelkedő úton, majd arra gondoltam, ha tényleg feladom a futást, akkor nem mondhatom majd el, hogy lefutottam a Maratont. Mit lehetne ilyenkor mondani? Futottam is a Maratonon, de végül besétáltam a célba? Ugyan már…

Ennek hatására az utolsó 30 méteres séta után újra futni kezdtem, és közeledve a célhoz már egyre gyorsabban, átlépve az utolsó mélypontot. És milyen jó, hogy nem adtam fel! Utolsó frissítő, fogak összeszorítva és nincs megállás!

Aztán eljött a pillanat, amikor ráfordultam a célegyenesre és láttam a kijelző a célban 3 óra 59-et mutatott, így újabb löketet adott a végén, hogy még a bruttó időm is 4 órán belül lesz, hát még a nettó…

Beérve a célba hihetetlen boldogság, minden fáradtságom és fájdalmam elszállt, örömömben ugráltam és üvöltöztem. Körülöttem mosolygó emberek sokasága, kezek az egekben, boldog pillantások egymásra. Igen, megcsináltuk! Pár lépés után éremátvétel, mely örökké emlékeztetni fog életem első, de biztos, hogy nem az utolsó Maratonjára. Nehézkesek a lépések, egy padra leülök kimerülten, de ennek ellenére boldog vagyok és nem érdekel semmi más, csak az, hogy megcsináltam.

Hazafelé a metróaluljáróhoz érve az ellenőröknek amikor felmutattam a kapott medált, elismerően gratuláltak és a bérletemet sem kellett elővennem. He-He.

Ez volt tehát október 9-én a SPAR Budapest Maraton® számomra, jövőre ugyan itt szintén rajthoz állok. Hogy emellett mi motivál még a jövőben? Nézzük sorjában:

  • Vienna City Marathon
  • Maratona Di Roma
  • Virgin London Marathon
  • TCS New York City Marathon

És a történet folytatódik…

 

maratonfutas.huHírekMaratoni történetek
A környező utcáktól a SPAR Budapest Maratonig címmel küldte beszámolóját az október 9-i eseményről Máté Bence Tivadar. Még a BKV ellenőrök is gratuláltak neki. Igen, igen, igen, megcsináltam! Na ne rohanjunk ennyire előre. Szeretnék írni egy élménybeszámolót a vasárnapi SPAR Budapest Maraton®-ról, de emellett szeretném ha ezt olvasva és átélve sokaknak...