42 kilométernyi bulifutának nevezi  Vincze Kriszta azt, amit október 9-én átélt. A 31. SPAR Budapest Maraton®-ra a férjével együtt nevezett, s állítja: innentől minden évben részese akar lenni az extázisnak.

Vincze-Kriszta-maraton-2016

Két és fél éve kezdtem el futni. Egy éve veszem komolyabban az edzéseket. Tavasszal futottam először félmaratoni versenyen. Gondoltam, ha ezt képes voltam megcsinálni, akkor a maratont is le tudom futni ősszel.

A felkészülés

Az elmúlt hat hónapban csupán 725 kilométert futottam. (Erre biztosan sok profi maratonista felszisszenne…) Nem követtem konkrét edzéstervet. Arra próbáltam ügyelni, hogy a heti 40-45 futókilométerem meglegyen, és hogy havonta-kéthavonta egy-egy extrémebb távot is lefussak.

Április óta teljesítettem kétszer 30 kilométert, egyszer 35-öt, szeptember elején pedig a klasszikus 42 kilométeres távot. Szerencsés vagyok, mert a férjem is fut, így együtt tudunk edzeni.

Nyáron heteken át minimum heti hat napon futottam. Augusztus-szeptemberre terveztem a legintenzívebb felkészülést, de addigra túledzettem magam, és megtörtént, hogy két-három hétig nem mentem el futni.

Eljött a versenynap!

Végre eljött a 31. SPAR Budapest Maraton® napja! A férjemmel együtt neveztünk a versenyre. Ő a négyes zónába állt, én a hatosba. Energiazselékkel és magnéziumtablettákkal készültem az útra. Jól választottam futóruhát: egy szál póló elég volt ebben a szép időben.

Alig vártam már a rajtot. A tömeggel haladtam, de nagy meglepetésre nem ez akadályozott a futásban. Gyalogosok cikáztak a versenyzők között át az Andrássy út egyik oldaláról a másikra. Burleszkbe illő jelenet volt, amikor egy idős bácsi óriási bőrönddel próbált meg átjutni az út túloldalára. De a kedvencem mégis az a kutyasétáltató, aki hosszú pórázon vezette az ebet keresztben az úton.

A Lánchíd és az Alagút minden versenyen nagy élmény. Rengeteg volt a szurkoló, óriási a hangulat. Már az elejétől sorra pacsiztam mindenkivel az út szélén. Egyfolytában vigyorogtam.

Mélypontok féltávon

A Hajógyári-sziget magasságában lassan teltek a kilométerek. Észak felé haladva néhol le-leláttam az alsó rakpartra, és irigykedve néztem azokat, akik már visszafelé vették az irányt. Figyeltem, hátha meglátom a férjemet, aki talán köztük futhat.

A verseny féltávja körüli kilométereken volt számomra a legnehezebb a verseny. A 18-19. kilométernél fáradtnak éreztem magam. Vártam a 21. kilométert jelző kaput, de a félmaratoni távon túlhaladva sem éreztem közelebb magam a célhoz.

Elhagytam a Lánchidat. A Duna túlpartját néztem, a sok élénk ruhás futót, akiknek már csak 8-10 kilométer volt hátra a távból. Azt képzeltem, a férjem is köztük van. A 24-25. kilométer körül egyszer csak rámkiált a párom a felső rakpartról: “Hajrá, Vincze Kriszta!” Máris jobb kedvvel futottam fel a rakpartról, el egészen a Budafoki úti fordítóig.

Spuri a busz elől

A fordító után láttam a velem szemben közlekedő záróbuszt. Még csak 28 kilométert tettem meg, de megfogadtam, hogy semmi séta vagy lazsálás, mert én arra a buszra nem szállok fel, az biztos! Rákapcsoltam.

Amerre csak elhaladtam, hol az előadók, hol pedig a frissítőpontokon sürgölődők fellélegezve mondogatták egymásnak, hogy “Végre jön a busz!” Így akkor is tudtam, hogy a nyomomban jár a vasszörny, ha nem akartam róla tudomást venni.

Út közben több futóval beszélgettem, tartottuk egymásban a lelket. A Szabadság-híd felé haladva mellém szegődött egy kerékpáros hölgy. Aranyos volt, szóval tartott, sokáig jött velem.

Fantasztikusak voltak a szurkolók végig. Tapsoltak, a nevemen szólítva hajráztak, gyümölcsöt, ásványvizet adtak. Provokáltam őket: én is tapsoltam nekik, felemelt kézzel, sikítva futottam el mellettük, amire válaszul még tízszer nagyobb hévvel szurkoltak. Ez mindig hatott!

Éljenek a sereghajtók!

Kevesen kullogtunk a mezőny végén, ráadásul elég szétszórtan. A fotósok örültek, hogy végre megint felbukkant egy futó. Olyan lassan futottam, hogy bőven volt idejük rámfókuszálni. Rengeteg szuper képet készítettek rólam.

A pesti alsó rakparton északi irányba haladva pompomlányok szaladtak elém, és velem együtt futottak egy darabon, lelkesítve, hogy “Gyere, már nincs sok hátra!” Jól esett, de frissebbek voltak nálam. Kínomban nevetve mondtam, hogy nem bírom ezt az iramot.

A rakpartot elhagyva a belvároson át már nem sokan futottunk a célunk felé. Az út ugyan le volt zárva, de a gyalogosok keresztül-kasul mászkáltak előttünk.  Legszívesebben odaszóltam volna, mint a Fuss, dagi, fuss! című vígjátékban a maratonfutó Dennis: “Nyugi, a verseny még tart, még nincs vége!”

A Nyugati-téri felüljárónál utolértek az 5:30-as iramfutók. Velük futottam végig a maradék hét kilométert. A 40. kilométernél már gratuláltak, bár tiltakoztam, hogy még nincs mihez.

Maratonista lettem!

Az utolsó kilométernél jártam, amikor elkezdett ömleni az eső. Már csak nevetni tudtam ezen. Széttártam a karom, és kiabáltam bele a szakadó esőbe, hogy “De jó idő vaaan!” Jól megszívta magát a cipőm vízzel, úgyhogy még ennek a súlyát is cipeltem a végén. Beértem a célegyenesbe. Megláttam az “utolsó 100 méter” feliratú kaput, és nem akartam elhinni, hogy máris itt a vége. Számítottam még párszáz méterre…

Utólag a fotókat nézegetve nevetett a család, mert amíg a férjem sok száz másik futóval szerepel a képeken, addig én teljesen egyedül pózolgatok széles vigyorral az arcomon. A célfotóink is különböznek: ő egy órával korábban ért be verőfényes napsütésben, míg én az esőáztatta, sáros úton cuppogtam át a célkapu alatt. Olyan, mintha nem is ugyanazon a sporteseményen vettünk volna részt.

Jövőre szeretnék csiszolni az időeredményemen. De az sem érdekel, ha egyetlen percet sem sikerül javítanom. Mert ez egy óriási futóbuli volt tömény extázisban, amelynek mostantól minden évben részese akarok lenni!

maratonfutas.huHírekMaratoni történetek
42 kilométernyi bulifutának nevezi  Vincze Kriszta azt, amit október 9-én átélt. A 31. SPAR Budapest Maraton®-ra a férjével együtt nevezett, s állítja: innentől minden évben részese akar lenni az extázisnak. Két és fél éve kezdtem el futni. Egy éve veszem komolyabban az edzéseket. Tavasszal futottam először félmaratoni versenyen. Gondoltam, ha...