Megtörtént, sikeresen lefutottam a 42,195 km-es távot némiképp fájdalmasabban, mint terveztem, de a kitűzött 4 órán belül, és ami talán a legfontosabb, még sántikálva, újabb részeken fájdalmat felfedezve is határozottan úgy érzem, fogok még javítani az időn.
Az első tömeges futóversenyem a K&H mozdulj! maraton- és félmaratonváltó 7 kilométere volt, amin el sem akartam indulni. Épp kigyógyultam egy nyavalyából, gondoltam elmegyek szurkolni a többieknek, de azért a kocsiban bennmaradt a futócucc is. És hogy kimaxoljam az idiótaságot, előző este otthon kipróbáltam, le tudnék-e futni ennyit és nehezen, de sikerült. Ezek után jó kimerülten odacammogtam a Felvonulási térre és megláttam a futásra készülődő emberek végeláthatatlan, hullámzó tömegét. Melegítettek, beszélgettek, örültek egymásnak és a rájuk váró feladatnak, kicsit megcsapott ifjúságom edzőtáborainak romantikája. Szaladtam is vissza a kocsihoz és húztam fel a futócuccot, ezt nem hagyom ki. Persze csúnyán meghaltam, az utolsó 2 km-en már csak elkeseredetten küzdöttem a levegőért, a végén alig bírtam állva maradni. Ekkor határoztam el, hogy legközelebb úgy jövök versenyre, hogy futónak érezzem magam, ne csak túléljem valahogy.
A Dealogicnál amikor meghallottam, hogy futóklub üzemel, rögtön csillant a szemem, bár mint kiderült egy darab oszlopos tag képviseli a team-et, hát most már ketten vagyunk. Attilával elkezdtünk rendszeresen kijárni a Szigetre, rendes volt tőle, hogy megvárt a végén, amíg befejezem 6 percnél alig gyorsabb kilométereimet. 2016-tavaszán jött az első komoly akadály: Vivicitta félmaraton. Kevésbé fájt, mint amire készültem, de nem sikerült 2 óra alatt, kb másfél perc hiányzott. Az év végére már sikerült annyit fejlődni, hogy az edzéseken nagyjából együtt érjünk célba, legalábbis ne kelljen rám sokat várni. A tél korábban csúnyán visszavetett, a csípős időben nem tudom úgy venni a levegőt, hogy a végére ne fájjon az orromtól a tüdőmig minden, de ezúttal egy nem túl maszkulin elliptic trainer túllendített ezen a problémán. A fájó mínuszok idején a szobámban tekertem a gépet kifulladásig, így 2017-ben már elég korán nekifeküdhettünk az edzéseknek, 5 félmaratont futottunk végig, aminek egy részét a ráadásul a Dealogic anyagilag is támogatta. A legjobban Karinthiában sikerült 5:00 perc/km átlagtempóval, de sikerült teljesítenünk a K100-at 18 és fél óra alatt, és 30km-t futottunk a Velencei-tó körül 2:33:28 alatt. Sikerült is megnyernem a munkahelyi súlyvesztő versenyt (biggest loser), a nyereményből vettem egy új terepfutócipőt. Nem volt kétség, hogy az igazi cél a maraton, és a SPAR-t lőttük be remélve, hogy október közepére nem a hőség lesz a legnagyobb ellenség. A felkészülések jól mentek, a 30-ason nem döglöttünk meg eléggé, így magabiztosan vágtunk neki a félelmetes 42,2-nek. Kicsit belerondított a képbe, hogy előtte 2 hetet Floridánan töltöttem, nagyon azért nem sajnáltatnám magam 🙂 de a már kora reggel is 30 fok körüli hőség és nagy páratartalom miatt 8-9 km-eket tudtam csak edzeni.

Eljött a nagy nap, pólón a rajtszám, óra feltöltve, nyugtalan alvás után meglepett ébredés (már 7 óra?), sietve ledarált reggeli. Az előrejelzésekből látszott, hogy ezen a napon nem fázni fogunk, de a 8:50-es találkozónál éreztük igazán, hogy a szűretlen napfény és a fekete aszfalt fog még kellemetlen perceket okozni. A csapat együtt, Dealogicos színekben Laci már rutinos teljesítőként áll rajthoz, Attila és én a kezdő maratonisták stigmáját viseljük a hátunkon, Barna és Peti taktikusan megosztják a távot egymás közt. Attila régi cimborája, Marci is hozzánk csapódik, kicsit bandázunk, elkészül egy optimista szelfi, csak hogy minél kontrasztosabb lehessen az ilyen volt – ilyen lett kép. Alig 10 percünk marad, amikor felkerekedünk, hogy megkeressük a rajtzónánkat, a 3-as végét. A tervek szerint 5:20-5:30 között próbáljuk tartani a tempót, én a pulzusomat 150 alatt, de a lényeg, hogy 4 órán belül maradjon a vége. Jó terv, de kicsit elvisz a vérünk néha az 5:10-es tartományba (sőt), mert még kedélyesen csevegve is lazának tűnik a tempó. Persze csak féltávig, onnantól a pulzus már nem nagyon akar 150 alá menni és az 5:30 is kezd kihívássá válni. Attila 10-esekre osztja fel az utat, én a hármas tagolást alkalmazom: első harmadon bemelegszünk, másodikon gyűrjük a kilométereket, a harmadikon meg felfújjuk az arcunkat és kibírjuk. Jó terv, nem? Féltáv környékén egy lendületes kolléga elrobog mellettünk és látván az első maratonista plecsninket odaszól: ‘Hajrá srácok, nekem a 68-adik’. Viszonylag hamar kiszámoljuk, hogy az hány km, nagyon sok. Egy darabig még szép a város, jól esnek az attrakciók, elsütünk egy-egy jópofa élcet, pacsizunk a szurkolókkal, de lassacskán elkezdünk visszahúzódni saját elménk sötétebb bugyraiba. 27 körül szakadunk szét, a fordulókban még bíztatjuk egymást, de úgy látszik, hogy a meleg jobban fáj Attilának, mint nekem. A 30 is egy mérföldkő, ennél többet még nem futottam, innentől minden lépés egyfajta siker. Nos… nagyon sok sikerre lesz még szükségem, mert eléggé kezd elnehezülni a lábam és a ‘már csak 12 km’ nem lelkesít eléggé. Egy blogon említették, hogy a maraton 30-nál kezdődik, nem gondoltam, hogy ez ennyire igaz lesz. Egy transzparens jön szembe: A fájdalom elmúlik, de a dicsőség örök. Hát jogos, ez mégiscsak maraton, durva is lenne, ha nem fájna. A galaxis útikalauz ugrik be (nem a 42 most), amint sajátos stílusában kielemzi, hogy a galaxis nagy. Hát igen, a maraton meg hosszú. Én meg már nem az élet napos oldalát keresem, hanem megpróbálok árnyékban maradni. Kapaszkodom a kulturális fűszálakba, hogy ne csupán az aszfalt bűvölésével töltsem ki e nemes esemény legnehezebb perceit, de félő, hogy vesztésre állok.
35-nél volt egy félelmetes pillanat, nem sokkal hagytam el valakit, akit épp felpolcolt lábbal élesztgettek, amikor megbotlottam, és ahogy a self-test lefutott rájöttem, hogy nem a lábammal van a baj, hanem a tudatommal: megszédültem. Na, szedjed össze magad, de rettenet gyorsan (itt még folytattam, de…)! OK, pár lépés és a képzeletbeli indikátoraim újra zöldre váltanak, mégha elég haloványan pislákolnak is. A rakpart utolsó szakaszán járok, innen már ugyanaz az útvonal, mint a félmaratonokon, szóval teljesen hazai pálya. Olyannyira, hogy amikor újra betérek a házak közé (36 tájéka), a nevemet hallom, a tesóm kiabál utánam, férje meg egyenesen B-közepet megszégyenítő lelkesedéssel, rekedt torokhangon szurkol nekem. Nem számítottam rá, de nagyon jókor jött, kicsit kibillentett az aszfalt méla követéséből. Sután visszaintegetek, de már fordulok is rá a Bajcsy-ra, aminek a végén ott terpeszkedik kihívóan a felüljáró, ahol annyi kollégát láttam már összezuhanni. Készültem rád, bestia, nem te fogsz megállítani! Látszik, hogy nem kezdő a dög, ugyanis, pont amikor túljutok az emelkedőn és hanyag eleganciával engedem át magam a lejtő hedonizmusának, a derekamba áll valami olyan fájdalom, hogy hirtelen újra az esélyeimet kezdem latolgatni. Ha most egyszerűen összeesem, hiába az összeszorított fog, a felfújt arc, nem fogok tudni továbbmenni. A vádlim és a combjaim is egy ideje már görcs közeli állapotban egyensúlyoznak, de a derekam új élményt jelent, aggódva engedem a tempót 6 percre és döbbenten állapítom meg, hogy sorra előzöm le a még rosszabb állapotban küzdőket. Valaki hangosan felnyög minden lépésnél, másik harcostárs befeszült combját próbálja működésre bírni elkeseredetten, egy elcsigázott tekintetű fekete futót a csapattársa cibálja ellentmondást nem tűrve. Sokan gyalogolnak, szánalmasan sántikálva, de égő tekintettel. Még a félmaratonom előtt elhatároztam, hogy akkor mondhatom, hogy végigcsináltam, ha nem gyaloglok bele (csak az ivás a kivétel) így én nem engedhetem meg azt a luxust, hogy lépésre válsak, ráadásul tudom, hogy onnan a legnehezebb visszazökkenni. A Dózsa vasúti felüljárója alatt ismerős a szag, a nap nem tűz, de ezúttal zenészek sincsenek itt, viszont utána jön az utolsó emelkedő. Nem meredek, de most rettenetesen utálatosnak találom, viszont a végére, pont amikor feltűnik a Városliget zöldje, enyhülni kezd a derekamban lüktető fájdalom. Mivel a pulzusommal már nem kell foglalkozom, a terep is visszaállt kényelmes lapos aszfaltra, visszaküzdöm magam 5:30 környékére. Még arra is marad energiám, hogy pacsizzak a lelkes gyerekekkel, persze csak ha nem jár éles manőverrel. Utolsó km, innen már négykézláb is befejezném, de azért próbálok állva maradni. Meglátom a befutó félkör fehér alakját, és hallom az ordibátort, amint ‘még mindig 4 óra alatt’-ot kiált, és ez nyilván azt jelenti, hogy hamarosan kifutok a tervezett időkeretből meg azt is, hogy még benne vagyok, szóval nagy a tét. Viszont azt is jól tudom, hogy a látvány átverés, még el kell mennem mellette, hogy aztán visszaforduljak és beérjek majd 400 méter, vagyis 2 perc, 330 szívdobbanás, 100 tele tüdőnyi levegő után. Utolsó kanyar, előttem a cél és még futok, sőt utolsó szabad szénatomjaim mozgósítása árán 5 perc körüli tempóra gyorsítok, így vetem át magam a célvonalon. 3:59:20 körüli időt mutat, de mivel nagyjából 4 perccel az első induló után léptem át a rajtvonalat, ez bőven 4 óra alatti végeredmény. Nincs látványos földre rogyás, a maratoni hős emlékére nem lehelem ki a célban a lelkem, inkább egyenletes mély levegővételekkel nyugtatom le a pulzusomat. Rámakasztják az érmet, még valami mosolyfélét is kicsikarok, remélem nem volt nagyon ijesztő. Kapok egy műanyag takarót is, a Kinizsi után jól jött, de nem hinném, hogy ebben a melegben kelleni fog. Kezembe nyomják még a befutócsomagot benne sörrel és vízzel, utóbbi percei meg vannak számlálva. Nagyon hamar megérkezik az sms, 3:55:32, hivatalosan is sikerült a tervezett időn belül végigcsinálnom a maratont. Deréktól lefelé ugyan minden lépés vörös lámpákkal és szirénázva jelzi az állapotát, de az most már nem számít. Kicsit ücsörgök a fekete márványcsíkon, aztán összekapom magam és kihasználom az alkalmat, hogy rég nem látott ismerőseimmel összefussak. Először Zsófi egykori madártársat sikerül betájolni, ő most kisebb távot futott, így nincs kipurcanva. Aztán a nővérem hív, aki pár perccel késte le a befutómat, talán jobb is így, ki tudja mennyire vállalható fejjel értem be. Vele van rég nem látott unokatesóm is, akivel több versenyen is elfutottunk már egymás mellett, de erre csak nemrég jöttünk rá. Ezúttal nem bíztuk a véletlenre és összenavigáltunk. Ő is megfelezte a távot Zolival, pár perccel futottak jobb időt, egyikük jó eséllyel le is előzött közben. Attila és Marci is beérnek, ők hozzám hasonlóan magukon viselik a táv minden ‘nyűgét s nyilait’. Elemezgetjük ki hol mennyire halt meg, kinek mi fáj, rosszabbak vagyunk az SZTK várótermében nyavajáikkal dicsekvőknél. Lassan elfogynak a kapott italok és mi még mindig ki vagyunk száradva, meg hát az igazat megvallva rettenetes szagot árasztunk, így ideje hazamennünk. Az érmet hazáig nem vesszük le, akkor talán nem néznek hajléktalannak.
A derekam este még fájt, de reggelre már csak izomlázam volt itt-ott. Viszont bárhogy is alakult, a legrosszabb állapotomban sem jutottam el addig a pontig, hogy azt mondjam, többé nem futok maratont. Szóval hétfő pihi, de kedden folytatjuk az edzést.

/A maratoni beszámolókat szöveghűen közöljük./

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2017/10/2017_0046_11_2263_53_fekv-1024x812.jpghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2017/10/2017_0046_11_2263_53_fekv-300x300.jpgmaratonfutas.huMaratoni történetek
Megtörtént, sikeresen lefutottam a 42,195 km-es távot némiképp fájdalmasabban, mint terveztem, de a kitűzött 4 órán belül, és ami talán a legfontosabb, még sántikálva, újabb részeken fájdalmat felfedezve is határozottan úgy érzem, fogok még javítani az időn. Az első tömeges futóversenyem a K&H mozdulj! maraton- és félmaratonváltó 7 kilométere volt,...