Karlowits-Juhász Tamás a 25. Spar Budapest Nemzetközi Maraton 3:30-as iramfutója volt. Az esemény után megírta élményeit, tapasztalait.
Közel öt éve, hogy utoljára futottam a dunai rakparton, küzdöttem a szembeszéllel, tikkasztó hősséggel és nem utolsó sorban a kilométerekkel. Az idei verseny előtt bő egy héttel hívott Németh Csaba barátom, hogy újra futhatnék maratont Budapesten. Ezúttal viszont szigorú időrend szerint, „pacemaker”-ként, azaz iramfutóként kellett részt vennem, és kicsivel három és fél órán belül célba érnem.
A szombati nap felhős, hűvös idővel köszöntött minket az 56-osok terén felállított versenyközpontban, ahol tésztapartival kezdődött az esemény. Mi megkaptuk az időrendet tartalmazó táblázatot kilométerenként lebontva és a rendezők hivatalos pólóját, majd az iramfutóknak kijelölt asztalokhoz ültünk, és vártuk az érdeklődőket. A versenyen három álomidőt segítő párosból állt az iramfutók csapata. A tervezett célidők: 4:30, 4:00, és 3:30 órás maraton. Németh Csabával nekünk a 3:30-as tempó diktálása jutott.
A több mint három órás „ügyfélfogadás” alatt szinte folyamatosan érkeztek az érdeklődők, és záporoztak a kérdések, néha angol nyelven is. Milyen tempó lesz? Milyen idő várható? Milyen ruházatom legyen? Mit egyek? Mit igyak? Mikor lesz holtpontom? Hogy fogom megoldani? Képes leszek célba érni veletek?
Tábla és lufi
A verseny napján reggel nyolckor megkaptuk a táblákat, melyekkel az első frissítőig kellett futnunk, hogy a tömegben is megtaláljanak minket, és egy-egy héliummal töltött lufit, melyeket a verseny teljes hosszán magunkra kötve kellett végigvinnünk. Miközben várakoztunk, az eső eleredt, a héliumos lufink pedig egyre alacsonyabbra süllyedt. Gyorsan kézbe kaptuk a lufikat, és próbáltuk dörzsöléssel, huhukkolással lebegésre bírni.
A több mint háromezer fős mezőny pontban 10 órakor rajtolt, és pár perc múlva már a Hősök terét keresztezve robogtunk az Andrássy út irányába. A táblánkat magasba emelve egyre csak duzzadt mögöttünk a tömeg. Csabával a boly elején haladtunk az előre megbeszélt időrend szerint, és próbáltunk egyenletes tempót diktálni, kerülve a hirtelen iram- és irányváltásokat. A táv első felében komoly feladatot jelentett az utolért kisebb-nagyobb bolyok kikerülése anélkül, hogy a mi bolyunk is darabokra szakadt volna szét. Az előzéseket rendszerint kanyarokban, azoknak is a külső ívén próbáltuk végrehajtani, miközben óvva intettünk mindenkit a szegélyre fel és lefutásról és a pálya átvágásától.
Alakzatok és úttorlaszok
A rakpartra kiérve próbáltuk zárt alakzatot létrehozni a körülbelül 50 fős csapatból, és felkészülni a szembeszeles szakaszokra. Az eső közben hullámokban erősödött, és a lufink hol felemelkedett, hol pedig alásüllyedt, miközben a menetszélen kívül az össze-vissza fújó szél is rángatta. A táblát habár csak az első frissítő pontig kellett magunkkal vinni, csak a pontot elhagyva szembesültem, hogy még mindig a kezemben szorongatom, így újabb négy kilométeren cipelhettük. A frissítőkön Csaba már jó előre lassított, és a pont elhagyását követően is mérsékelt tempóban halad tovább, míg én lemaradva vártam, hogy a csapat tagjai befejezzék a frissítést és hátulról tolva össze ismét zárt alakzattá rendeződhessünk. Futás közben lehagytuk a Rubik kockát, láttuk az 50. maratonját ünneplő tortás futót, egy spártai hőst és egy „szexi cicust” aki a csapat legnagyobb bánatára állva hagyott minket.
A Lánchídon keresztül értünk a budai oldalra, és erős szembeszélben egészen az Árpád hídig futottunk. A fordítót követően az utunk párhuzamosan vitt tovább, így volt szerencsénk a mezőny nagy része, köztük a leggyorsabbak mellett is elhaladni. A szembe futók tömegétől 20-30 méterenként elhelyezett bóják választottak el. A bóják közül néhányhat beljebb lökhettek, és amikor észleltük, teli torokból kiabálva próbáltuk figyelmeztetni a mögöttünk futókat az akadályra.
Már csak még egyszer ennyi
A féltávot jelentő 21,1 kilométert a menetrendnek megfelelően 1:44:30 alatt teljesítettük, így már csak ennek a megismétlésére volt szükség. Az éles fordítókon kívül a hidakhoz történő felfutás is nehezítette az egyenletes haladást. Már száz méterrel a fordító előtt lassítani kezdtünk és aprózó lépésekkel, minél nagyobb ívben próbáltuk bevenni a kanyart. Az emelkedőkön a lépés aprózása mellett a karmunka erősítésére fektettük a fő hangsúlyt, a lejtőkön pedig a karok lerázására és a vállak leengedésére bíztattunk mindenkit.
Miután a verseny legdélebbi pontját jelentő Lágymányosi hídnál megfordultunk, újra megkezdődött a küzdelem az egyre erősödő szembeszéllel. A 30. kilométert a Szabadság hídnál értük el, ahol a legtöbb futót az első komolyabb holtpont is utolért. A hídra felmenet többeknél felvetődött a feladás gondolata, de próbáltuk kitartásra bíztatni mindenkit, hiszen a hidat követően hosszú lejtő következett. Háromszöget formázva próbáltunk összebújni, és a fáradtabbaknak szélárnyékot biztosítani. A frissítőkön töltekezésre bíztattunk. Banánt, izotóniás italt és sok vizet vegyetek magatokhoz – hangoztattuk. Már teljesen bőrig áztunk, de az eső csak nem csillapodott. Kicsit mérsékeltük a sebességet, próbáltunk rápihenni a hátralévő tízesre. A kanyarokban már a legtöbben próbáltak minél többet levágni a hátralévő méterekből, és ahogy fogytak a kilométerek, úgy fogyott körülöttünk a lelkesedés és a tömeg. A 35. kilométernél még mindig 30-40 fős csapatot alkottunk. A frissítőkőn már minden lehet, a szőlőcukrot is javasoltuk – habár még bő fél óra volt hátra.
Az utolsó erőfeszítés
A verseny legnagyobb emelkedőjét a 39. kilométernél értük el, és hiába próbáltuk egybe tartani a csapatot, a Nyugati pályaudvar felüljáróját követően hosszú vonallá nyúlt a csapat, majd szakadt kisebb csoportokra. Maradék bolyunk az előttünk karnyújtásnyira futó boxvilágbajnok „Kokó” utolérését tűzte ki célul. Az utolsó frissítőn már nem álltunk meg, hanem hajtottuk a kitűzött célidőt. A Hősök tere sarkához érve az utolsó kilométeren már mindenki előtt szabad volt az út. Csabival kissé visszavettük a sebességet és 3:29:45 órás célidővel teljesítettük sikeresen küldetésünket a 3:30-as maratont.
A célban csak mosolytól és elégedettségtől derűs arcokat látunk. A versenyen átélt szenvedést, a szakadó esőt és hideg szelet feledtette az utolsó pár száz méter, a szurkolók tapsvihara, és a nyakukba akasztott érem, mely örök emlék és bizonyíték, hogy sikeresen véghezvittük a nagy feladatot.
Karlowits-Juhász Tamás