Minden év kezdetével írok magamnak egy listát, célokról, amiket meg szeretnék valósítani az adott évben. Futás terén az évi 3000 km teljesítése mellett (ez még folyamatban), az első Maraton is ezek között szerepel(t). Minden héten edzünk közösen a futótársakkal. Ami igazán nehéz, sokszor egyedül elindulni (sötétben, fagyban, ha éppen úgy van, akkor esőben… Ha már a „pályán” vagyok, igazán nagy gond nincs. A futás miatt a rendszeres hegyi túrázás idén teljesen háttérbe szorult. Hiányzott és hiányzik, nem is maga a mozgás, – hiszen azt a futás kompenzálta – sokkal inkább a táj szépsége, a friss levegő és a társaság. Többször is elbizonytalanodtam, megkérdeztem magamtól, hogy vajon megér-e az egész ennyi áldozatot. Annyira azonban soha sem, hogy feladjam, amit elterveztem. Nem másnak lett volna ez a kudarca, hanem csakis saját magamé.
Egy augusztus eleji napos, futóklubos edzésen neveztem be. Akkor azonban eszembe sem jutott, hogy október elején teljesen hasonló időjárási körülményekkel kell életem első maratonján majd szembenéznem. Verseny előtt két nappal, egy ragyogó, napsütéses délutánon, edzőnkkel, Judittal a padon ülve és beszélgetve azonban már tudtuk, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Judit ismer már, – azt hiszem nem csak mint futót, hanem mint embert is – sok egyéb mellett egy nagyon hasznos tanácsot kaptam tőle: „Csak élvezzed a Maratont.” Ez a mondata végigkísért az egész verseny folyamán… és azóta is sokszor eszembe jut… Ennek köszönhetően az egész versenyt, sokkal inkább egy hatalmas élményként, mintsem szenvedésként éltem meg.
Ritka versenyeim egyike volt, ahol nem futottam el az elejét… 5:15 körüli tempóval indultam el, két kilométert leszámítva a kilométerenkénti átlagtempó az egész verseny alatt nem is ment fel 6 perc felé. Judit tanácsát szem előtt tartva az egyenletesen, de biztosan taktikát választottam.
Minden frissítő állomáson vettem magamhoz vizet, ahol volt, ott kortyoltam az isoitalból és ettem banánt is. Hasonlóan a Nike Félmaratonhoz, itt is volt tömlős frissítés, ami ezúttal is hasznosnak bizonyult! A szervezés nagyon profi volt. A frissítő pontok mellett, az élő zenei pontok, a pom-pomos lányok és a szurkolók is hatalmas motivációt jelentettek.
10 km környékén egy – ismeretlen – srác vállon karolt és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Először fura volt, – nem igazán értettem – aztán rájöttem, hogy ez bizonyára a hátamon szereplő „Első Maraton” feliratnak volt köszönhető!
Fáradtnak még nem éreztem magam, a Budai rakpart monotóniája azonban rám sem gyakorolt túl pozitív hatást. A 20. kilométert – egyedüli kiugrásként – 5 percen belüli tempóval futottam, hogy mielőbb szabaduljak már tőle. Kénytelen voltam azonban belátni, hogy még a táv felénél sem tartok. Talán ez mégsem (volt) annyira bölcs döntés, ezért visszatértem az egyenletes tempóhoz.
Féltáv környékén hallottam, hogy a nevemen szólítanak a rakparton. Motiváló érzés volt látni, hogy legjobb barátom ott szurkol nekem. Mondtam is neki, hogy a fele már meg van! Megfontolt 1:51:41-es tempóval teljesítettem a táv felét. 23 kilométernél pedig feltűnt – a korábban egyeztetetteknek megfelelően – kerékpáros frissítésünk. Ittam is egy magnéziumot, így a lábaim sem merevedtek el idejekorán.
26 kilométerig minden rendben is volt, nagyon közelinek láttam a következő frissítő pontot, mohón meg is ettem egy zselés cukrot. Nem kellett volna, mert csak 28,5 km-nél jött, a túloldalon. (Persze, hogy nem néztem meg a verseny előtt a térképet…) Valahol 27-28 km között volt, amikor felmerült bennem, hogy én mi a fenét keresek itt!? Nem is falnak nevezném, inkább a saját magam hülyeségének, hogy nem közvetlen a vízvételi lehetőség előtt ettem…
30 km után, a Corvinus Egyetem előtt elhaladva, éreztem, hogy nem vághatok túl biztató képet, de erre „Meg lesz az Balázs” biztatással reagált egy kamerázó szurkoló. Ha kívülről ez nem is látszott, belülről én is tudtam, éreztem már, hogy nem vehetik el! Másrészt, már a táv felétől láttam belesétáló futótársakat. Bár nem gyorsultam, önmagában már a tény, hogy számos embert megelőztem, motiválólag hatott rám.
A 33. km környékén ismét kerékpáros frissítőnkkel, Ervinnel találkoztam. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy már csak 9 km van hátra. Belegondoltam, hogy ennél még egy szimpla edzésen is többet szoktam futni, így nagy baj már nem lehet…
A Nyugati téri felüljárón sem kellett belesétálnom, sőt az utolsó két kilométeren még kis mértékben gyorsítani is sikerült az előző kilométerekhez képest. Meg voltam győződve, hogy a cél ott lesz, ahonnan indultunk, de ott még sajnos csak a 42-es „kilométerkővel” találkoztam, innen azonban már sikerült végigsprintelnem a hátralévő 195 métert! 😉
Első maratonom: 3:50:09. Beérkezéskor boldog voltam. Ezt a fajta boldogságérzetet futás közben is többször éreztem. A várakozásokkal ellentétben, a célban nem potyogtak ki a könnyeim… Versenyt követő kedden megnéztem a Dávid futása utolsó adását és akkor tudatosult bennem talán csak igazán, hogy igen, megcsináltuk… Igen, megérte az áldozatot és lemondást…
Rövid és könnyű így leírni, de igaz: Valójában az egész „csak” elhatározás és kitartás kérdése (volt)…
Egy maratont lefutott futó írását elolvasva, egy nem futóban – talán jogosan – fogalmazódhat meg a kérdés, hogy miért is futunk. Úgy gondolom, hogy nehéz ezt szavakba önteni, de Lizzy Hawker, ultrafutót idézve talán érthetőbbé válik:
Why do you run? Sometimes, and for all of us this is true, we are running away… Sometimes we are running to search… But if we realise deep down that the truth of our running is that in our running, in our moving, We ‘find’ ourselves… Then for us running is the gift that lets us know ourselves deeper.
Az idézet forrása: www.neverstopexploring.com/blog/2009/06/the-longest-day-of-the-year.html
