Hogy a futás szeretete mikor kezdődött? Ötéves lehettem, amikor szüleimmel és hatéves bátyámmal lementünk a parkba, ahol egy négyszáz méteres futópályán nekiiramodtunk testvéremmel. Ő az első körben abbahagyta. Én tovább futottam. 
Még most is elevenen él bennem szüleim mosolygós tekintete, meg egy-egy bámészkodó ember elismerő drukkolása. Végül az ötödik körben Anyám szólt, hogy most már abba kéne hagyni, nehogy bajom legyen.
A sport mindig is fontos szerepet töltött be az életemben. Amit komolyabban űztem, az a vívás volt. Középiskola után feloszlott a klub, és azóta tömegsport rendezvényeken veszek részt. Olimpiai ötpróba, Balaton-átúszás, öböl-átúszás, Vivicitta, K&H maraton váltó stb.
A maratonon való indulást tavalyelőttig nem gondoltam komolyan. Eszembe sem jutott. Akkor azonban beszéltem egy volt kolléganőmmel, aki elmondta, hogy Franciaországban ultramaratonokon vesz részt (amikor még kollégák voltunk, szinte semmit nem sportolt. Figyelem emberek! Soha nem késő elkezdeni! Ez bogarat ültetett a fülembe. Másnap már elkezdtem edzeni. Arra gondoltam, majd meglátjuk. Néhány hónap után megtekintettem a futanet honlapján Németh Lajos edzéstervét, (amit Monspart Sarolta állított neki össze, és összevetettem az én tapasztalati edzéstervemmel. Úgy gondoltam, hogy jó úton haladok (aszfalton :-)). Németh Lajos volt a példaképem, mint lelkes amatőr.
Aztán augusztusban beütött a balsors, egy kemény járdaszegély képében, amibe véletlenül belerúgtam, és eltörött az egyik lábkisujjam. Hiába voltam jó formában, kárba veszett az addigi több száz kilométer. Visszamondtam a nevezésemet a 24. Budapest Maratonról. Azért nem adtam fel. 2010. október 23-án (megboldogult kedves unokatestvérem névnapján) kezdtem meg az újabb felkészülést a 2010-es Budapest Maratonra.
Odafigyelve minden kis apróságra, újra nekiláttam az edzéseknek, és 1852 km, 138 óra 13 perc és 14 mp felkészülés után végre teljesült az álmom! 3 óra 34 perc 40 mp alatt teljesítettem életem első maratonját úgy, hogy egy másodperc holtpontom sem volt. Végig valamilyen eufórikus erő hajtott előre, hogy igen, végre itt vagyok, amiért küzdöttem fagyban, hóban, sárban, esőben, hidegben és forróságban, hajnalban és esténként, néha kínkeservesen, de most igen, itt vagyok és bizonyíthatok! És jól érztem magam. Két okból is. Az egyik, hogy fizikailag teljesen topon voltam. A másik, ami ennél még talán fontosabb, az, hogy hogy is fejezzem ki magam?…
Bizonyára emlékeztek, hogy azon a napon végig ömlött az eső. Ennek ellenére eljött velem egy kedves futótársam csak azért, hogy elindítson engem számomra e fontos eseményen. Ott ázott-fázott csak azért, hogy szorítson nekem, akárcsak a családom és barátom, akik útközben, illetve a célban vártak rám. Egyik unokatestvérem pedig menet közben küldözgette a bíztató „csörgéseket” a telefonomra, hogy ezzel is jelezze: Veled vagyunk, tarts ki!
Kérdem én: lehet ilyen „háttérrel” csüggedni? Nem! Egy pillanatra sem! Hajtani kell! Előre! Ők adják a léleknek a motort, a szívnek az energiát. És én szárnyaltam. Értük is (vagy miattuk is), mert lelki szemeim előtt láttam és éreztem szeretettel teli, bíztató tekintetüket. Sajnos az utolsó kilométerekre megfájdult a térdem, és csak 6 perc fölötti km-ekre tellett (az utolsó 1195 m 7 perc 22 mp volt, míg a legjobb a 16. kilométer 4 perc 25 mp). De a szeretteim szíve egyre csak hajtott és bevonzottak a célba. Csodálatos volt! Megöleltem a bohócdoktorokat, és egy rövid időre el sem tudtam őket engedni, mert egy kicsit bizonytalanná vált a talaj a lábam alatt.
A térdem azóta sem fáj, de azért idén még nem mertem megkockáztatni a maratont és ezért döntöttem a kistestvére mellett.
