Első marathonom története
Ha az ember már fut egy ideje − na nem profiként, csak úgy magának, kedvtelésből, a jó érzésért, hol a zöldben, hol a lakótelepen, hol egy jó kis utcai futóversenyen −, akkor elkezd valami motoszkálni a fejében. Ez a valami nem hagyja egészen addig, amíg meg nem fogalmazódik benne, hogy „én marathont akarok futni”. Persze ehhez kell egy olyan nagyszerű, példakép is, mint Monspart Sarolta, akinek Miltényi Mártával írt remek könyve jócskán elbillentette a mérleget a „marathon” serpenyő felé. A könyv címe: A futás csodálatos világa.
Az elhatározás tehát már megvolt. Kerestem egy erre alkalmas embert − egy edzőt −, akinek segítségével megkezdődött a felkészülés, mely távolról sem volt olyan nagyon egyszerű, mint gondoltam. Na persze… Ha minden könnyen menne, nem lenne olyan izgalmas az élet.
Egy meleg, 1997-es augusztus végi napon láttam hozzá a munkának, melynek célja az 1998. április 16-ai marathon volt. Kezdetben a 400 méteres futópályán a hét kör lefutása is nehézséget okozott. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ekkor62 kgvoltam.) Teltek-múltak a napok, a hetek és a lábamba, futócipőmbe gyűjtögetett kilométerek már nem voltak olyan szenvedősek, mint az elején. Persze edzőm időnként gondoskodott arról, hogy növekvő önbizalmam egy kicsit megnyirbálja. Ilyenkor újabb − az edzés monotonitását felrázó − feladatokat talált ki. Ezek persze több izzadságcseppet eredményeztek, de „gond egy szál se!” felkiáltással haladtam tovább. Jött a tél, jöttek hosszú 20, 25, egyszer-egyszer a 30 km-es edzések. Ezekhez párszor találtam futótársat, de többnyire egyedül gyűrtem le a távot. Erre nagyon jó terep volt a Margitsziget. Már tavaszodott, amikor egy rendszeres edzőtárs érkezett. Innentől kezdve könnyebb volt a heti háromszori futáspenzumot magam mögött hagyni, mert ugye ilyenkor nem csak saját magammal foglalkozom, hanem a másikra is figyelek. Időnként beszélgetni is lehet, vagy egy ún. fartlekes (iramjátékos) edzésnél a sokadik 100 m-es gyorsító után el lehet mondani egy levegővel egy hosszú nyelvtörőt. Az idő haladt, kilóim száma már csak 52 volt, mígnem a naptárban egyszer csak ott mosolygott a várva várt verseny időpontja. Azon a héten különös állapotba kerültem. Hol úgy gondoltam, hogy „ide nekem az oroszlánt is”, hol a másik végletbe estem. Ahogy röpke közvélemény kutatást tartottam, kiderült, hogy ezzel más is így van, és főleg az első marathonjuk előtt sokan élték át ezt az érzést. Azért persze „bebiztosítottam magam”. Ez azt jelenti, hogy − hála a verseny rendezőinek engedékenységükért − hatan kísértek biciklivel (a végére csak négyen maradtak, biztosan hosszú volt a táv J), egy futótárs 30 km-től, egy pedig az utolsó hét kilométertől jött velem.
Elindultam… A rajt előtti izgalom az első futólépések után eltűnt. Innentől kezdve csak én voltam és a42 km195 méter. Az első tíz kilométernél rám kellett szólni edzőtársamnak, hogy vegyem vissza a tempót, magyarán „ne fussam el az elejét”, mert később baj lesz. Igaza is volt, mert a nap, meghazudtolva a naptárt, nem áprilisi, hanem inkább egy májusvégi napnak megfelelő erővel ontotta ránk melegét. A huszadik kilométernél megijedtem, hogy bár elfáradtam, megállni mégsem lehet, hiszen a fele és egy pici még hátra van. Innentől kezdve már nem is volt olyan „vidámságos” a dolog. A többiek próbáltak segíteni szavaikkal, vízzel, csokival, de egyre inkább éreztem, hogy ez mennyire csak egy ember küzdelme. Küzdelme magával, a fájdalmaival, a fáradtságával, a holtpontjaival, a „marathoni fallal”. Ez utóbbiról tudtam, hogy jön, hiszen Saci írt a könyvében róla. Azt is tudtam, hogy ahogy jön, úgy el is megy, csak túl kell lenni rajta. A marathoni fal hosszabb, mint a holtpontok. Az ember hajlamos arra, hogy ilyenkor megforduljon a fejében, hogy én most inkább fogom magam és hazamegyek, vagy csak egyszerűen megállok itt az út szélén és lefekszem aludni. A harmincadik kilométernél éreztem, hogy a zokni feltörte a lábam. Egyik segítőm riasztotta a szüleit, akik hoztak egy új fuszeklit. Ledöccenés a járdaszigetre, csere, és mentem tovább, már egy futó kísérővel. Már hárman futottunk egy kupacban. Könnyebb volt így. Az utolsó öt kilométerhez érkezve viszont úgy kezdtem érezni, nem hogy fogyna a táv, hanem mintha valaki a célszalagot egyre messzebb és messzebb vinné. Hol van a vége? Segítség!!!
Persze egyszer csak feltűnt a 42. kilométert jelző tábla is. Az utolsó195 métereufórikus hangulatban telt el. Egyszerre elfelejtettem minden fájdalmat, szenvedést, amit a felkészülés és a verseny nyolc hónapja alatt átéltem. Sírtam és nevettem egyszerre. Sírtam, mert Anyukám, aki ott volt előtte mindegyik versenyemen és biztatott, buzdított, ezen a napon már csak a felhők fölül nézhette lánya teljesítményét. Sírtam és nevettem az örömtől és a meghatottságtól, hogy én, Szabolcsi Ildikó képes voltam megtenni, legyőzni magam. Csodálatos érzés!
Azt kívánom Mindenkinek, hogy tegye meg ő is, ha érzi csak egy picit is azt, hogy van ereje végigdolgozni egy felkészülési időt. Rájöttem, hogy az életet is egy nagy-nagy marathoni futáshoz lehet hasonlítani, ahol néha könnyebb, néha nehezebb a haladás, de feladni nem szabad. Azóta még öt – már hét – ilyen versenyt futottam végig, de az első emléke örökre belém ivódott.
