Tegnap (2012. október 7)-én futottam le életem első maratonját a Spar Budapest Maratonon, és gondoltam, gyorsan leírom a történetemet, amíg még ilyen frissek az élményeim, viszont így, egy nappal később talán kezdem elhinni, hogy nem csak álmodtam az egészet. Ha nem is hinném el, a lépcsőkön lefele még mindenképpen szembesülök azzal, hogy ez valóban megtörtént.
Viszonylag hosszabb futómúltam van, de én alapvetően nyári futó vagyok. Az őszi-téli-tavaszi időszakban a munka és két másik hobbim mellett a futásra nem jut időm, meg bevallom, a hidegben annyira nem is szeretek. Viszont tizenpár nyár alatt összegyűlt kb. tíz félmaratonom, és 2007-ből egy harminc kilométer is. Az annyira fellelkesített, hogy következő évben elkezdtem készülni a nagy megmérettetésre, de sajnos lesérültem (nem a futástól), így, bármilyen fájó volt is, 2008-ban abba kellett hagynom a felkészülést. Azóta egyszer se éreztem elegendő motivációt arra, hogy egy több hónapos felkészülést szorgosan végigcsináljak, márpedig enélkül nem megy, úgyhogy maradtam a nyári futkározásoknál és félmaratonoknál (azokat se minden évben).
Egészen idén tavaszig, amikor egy barátnőm az első félmaratonja után elhatározta, hogy onnantól meg se áll a maratonig, és erről blogot is kezdett vezetni. Ráadásul egy szintén futó-kezdő barátnőjét is sikerült magával rángatnia. Akkor azt gondoltam, hogy nem létezik, hogy ők már a maratonjukra készülnek, én meg ennyi félmaratonnal a hátam mögött még mindig nem érzem magam késznek rá. Igenis kész leszek rá!
Úgyhogy tavasszal elkezdtem futni, eleinte a többi hobbival párhuzamosan, majd nyáron, amikor azokban szünet van, teljesen a futás vette át a főszerepet. Nem gondoltam volna előtte, de a heti négy futásos edzésterv minden egyes futását élveztem! Nem mindig vettem rá könnyen magam, de legkésőbb futás közben mindig ráéreztem az ízére. Az összes hosszú futás külön történetet (pl. a Suhanj! éjszakai futás), külön mesét megér! Valahogy nehezebbre számítottam, több „jajj, de nincs ma kedvem futni” érzésre, de a felkészülés teljesen kitöltötte az életemet: amikor futónap volt, annak örültem, hogy aznap is futhatok, ha pihenőnap volt, akkor meg annak, hogy pihenhetek és mást csinálhatok.
Két célom volt: az első, hogy egyáltalán lefussam az októberi maratonon a távot. A második: hogy élvezzem. Hogy lehetőleg végig jó legyen, illetve ha jön is valami szenvedés, az minél kevesebb legyen. Főleg ehhez a másodikhoz kellett a rendszeres edzés. Idő célkitűzésem már csak harmadlagos volt, eleinte négy és fél óra, aztán ahogy láttam, hogy megy ez jobban is, négy óra húsz perc. Három héttel a maraton előtt 35 kilométert futottam, és olyan jól ment, hogy akkor átsuhant a fejemen, hogy talán meglehet a négy órán belüli idő is, viszont onnantól elkezdett a problémásabb térdem érzékenyebb lenni, kicsit lassabb lettem az edzéseken is, és néha még álmatlan éjszakáim is voltak, hogy mi van, ha majd a maraton közben kezd el nagyon fájni.
Az edzéseken nagyon odafigyeltem rá, könnyedebb tempókat mentem, rengeteget nyújtottam, csodakencékkel kentem, nyújtáskor, amikor oda kellett hajolni a térdemre, néha puszit is adtam neki.
Az óvatosság miatt végül nevezéskor 4:20-at adtam meg várható időnek, de úgy gondoltam, ha a térdemmel nem lesz baj, akkor 4:06 lesz (fogalmam sincs, honnan vettem ezt az időt, mindenesetre végül nem sikerült ennyit futni, de ezt majd később), ha meg fájni fog, akkor bebicegek négy és fél óra felett, és annak is nagyon fogok örülni.
Az utolsó héten már csak kedden futottam egy kicsit (igaz, azt szakadó esőben és viharban, annak is külön hangulata volt), aztán pihentem a szombati átmozgatásig.
Nem mondom, hogy a maraton előtti éjszakán olyan hűdejól aludtam volna, de lényeg, hogy valamennyit sikerült.
Október 7-én időben kiértem a helyszínre, a rajtig igyekeztem rendesen bemelegíteni, kicsit pánikoltam a szintén első maratonjukat futó barátnőimmel, bezsebeltem a kilátogató barátnőim biztatását, majd vártam a rajtra. Elmondhatatlan érzés volt a sok szurkoló között nekivágni az útnak, amelynek szinte minden szakaszát ismertem a naponta megnézett útvonal videó jóvoltából. A taktika az volt, hogy kényelmesen kezdek, (jól is jött, hogy eléggé hátulról indultam, mert így nem tudtam elszaladni az elejét), direkt lassítani nem fogok, de véletlenül se teszek rá egy lapáttal a kényelmes tempómra. A taktika további része: ameddig tudom, tartom ezt a kezdetben kényelmes tempót, és igyekszem könnyed lenni, ameddig csak lehet.
Az első meglepetés a nézők között annak a fiúnak a felfedezése volt, akinek nagy szerepe volt tizenvalahány évvel ezelőtt abban, hogy elkezdtem futni. Utánam kiabált, hogy majd a végén ő is fut, csak váltóban (találkoztunk is harmincvalahány kilométernél az egyik visszafordítónál, akkor megint odakiabált nekem, hogy hajrá!!). Aztán felfedeztem egy kollégámat, majd a karmesteremet, aki épp az Operánál szeretett volna átjutni próbálni, csak nem tudott tőlünk.
Mindenki biztatott, és tapsolt, az utcazenészek is hihetetlen hangulatot csináltak, de sokszor elcsíptem a futótársaim poénkodásait is.
Úgy öt kilométer után azt vettem észre, hogy az addig érzékeny térdem teljesen bemelegedett, és nem fáj.
A meglepetések sora folytatódott, a Margit-hídnál a húgomék kiabáltak nekem, a Batthyány téren az angoltanárnőm, a Szabadság-hídnál Apukám, a Petőfi-hídnál meg a kedvenc unokaöcsém és unokahúgom, majd vissza a Szabadság-hídnál a kisbabáját magára erősítve velem együtt pár lépést lefutó barátnőm, és még folytathatnám a felsorolást sokáig. Az eddigi képeken, amiket láttam magamról, szinte végig meglepetten vigyorgó fejeket vágok, mint akinek éppen meglepetés szülinapi bulit csináltak.
Az erőmet nagyon jól beosztottam, harminc kilométernél még teljesen laza voltam, aztán harmincötnél azt írták az első maratonos papírra, hogy ha addig minden jól megy, lehet gyorsítani. Gyorsítani semmi kedvem nem volt, viszont mertem energiákat felszabadítani ahhoz, hogy az addigi tempómat megtartsam, és ne lassuljak.
Holtpont még mindig nem volt, nagyon jól éreztem magam, időnként picit „belebambultam”, majd hirtelen eszembe jutott, hogy te jó ég, én most maratont futok – ezen meg vigyorogni kellett.
Előzetesen féltem picit a Nyugati-felüljárótól, amit félmaratonokról jól ismertem, de 38 km után gondoltam, más érzés lesz – de mire kettőt pislogtam volna, azt vettem észre, hogy már azon is fent vagyok.
Nekem innentől jött kisebb holtpontom, mert ugyan tudtam, hogy meg fogom már csinálni, csak kezdtem fáradni és nagyon várni a végét.
A 41. kilométertől viszont leírhatatlan állapotba kerültem. Szerintem a világban létező összes boldogsághormon nálam landolt, úgy éreztem, röpülök (ki is lehetett volna zárni jogosulatlan szárnyhasználat miatt 🙂 Persze relatív hogy mi gyors, de nekem az 5:06-os kilométer, amit ott „repesztettem”, még rövidebb edzéseken is nagyon gyorsnak számít.
Elmondhatatlanul sokat segített a sok szurkoló, akik szinte húztak befele a célba, és éreztem az összes barátom, családtagom drukkolását. Honnan máshonnan lett volna ennyi tartalék-energiám?
A célba vigyorogva futottam be, utána meg majdnem elsírtam magam. Igen, megcsináltam!
És nem a 4:06-os megálmodott időmmel: végül 4:00:32 lett az első maratonomon, ami a saját képességeimet tekintve nagyon jó idő, szinte végig egészen egyenletes tempóval, és ami külön bónusz, hogy a második félmaratonom kicsit gyorsabb is lett, mint az első.
De a leginkább mégis annak örülök, hogy sikerült a célom, hogy szerettem, hogy végig élveztem a maratont.
Ez pedig egyrészt az edzéseknek köszönhető, másrészt a sok meglepi-drukkolómnak, és mindenkinek, aki biztatott minket.
A két barátnőm is nagyon ügyesen ért célba, borzasztóan büszke vagyok rájuk!
Akinek csak egy kósza pillanatra is átsuhanna a fejében a gondolat, hogy maratont szeretne futni – csak azt tudom mondani, hogy amint úgy érzi, fejben elég érett hozzá, ne habozzon, vágjon bele egy megfelelő edzésprogramba, és csinálja, mert ez egy életre szóló élmény.
Kicsit elszaladt velem a klaviatúra, lehet, hogy nehezebb végigolvasni a beszámolómat, mint lefutni a maratont, de úgy érzem, még tudnám folytatni napestig a rengeteg élmény felsorolását.
Molnár Zsófi
nonstop vigyorgó boldog első maratonos
