Az első Maraton! Újjászületésem története.
Olvastam egy élmény beszámolót a maratonról, amiben a srác konkrétan lekéste a maraton rajtját! Elmosolyodtam, hogy jól van, akkor nem csak én. A történet olvasása közben jöttem rá, hogy Ő valóban lekéste, én csak majdnem.
Szombaton már Budapestre utaztam, hogy felvegyem a rajt csomagot, körülnézzek a terepen, hogy vasárnap reggel teljes lelki nyugalomban indulhassak útnak.
Célkapu beazonosítva, felfedeztem egy fehér kisebb kaput „rajt” felirattal, amin csak másnap reggel vettem észre a nyilat, ami az ég felé mutat. Ennek később értettem meg a jelentését. Riadtan vettem tudomásul, hogy ott, ahol ember tömegnek kéne lennie, senki sincs, és akik éppen bemelegítenek, azok bizony csak 7 kilométert futnak. Pánikba estem, akkor hol van a maratoni rajt? Lekéstem?
Ekkor meghallottam, a visszaszámlálást valahol a közelben, rohanni kezdtem a hang irányába, hallottam a hangos bemondót és átverekedtem magam az álló tömegen sűrű bocsánat kérés közepette, amiért jó néhány lábat megtapostam, akik nem tudtak elég hamar félrelépni egy száguldó őrült elől! Megtorpantam, mert rajt számot láttam az embereken és megkérdeztem, hogy ez ugye még a rajt? A fiatalember bólintott. Zaklatott voltam láttam néhány ember hátán a papírt, hogy váltóban futnak ekkor újra rám tört a pánik, hogy lehet, hogy az egyéni futók már elrajtoltak? Ez csak a váltók rajtja? Mielőtt átadhattam volna magam az újabb pánik rohamnak megláttam egy futótárs hátán a feliratot, ami az én hátamon is díszelgett: „ELSŐ MARATON”. Megnyugodtam végre, jó helyen vagyok. Nem is én lettem volna, ha nem ilyen kalandosra sikerül az indulás!
Eljött az idő, hogy átéljem, amire annyira vágytam! Amióta olvastam Tomán Edina Szívtangó című könyvében az első maratoni élményeit nyugtalanná váltam. Addig eszem ágában sem volt 40 évesen maratont futni. Én már a fél maratonomat is ajándéknak éreztem, amit márciusban, egy évnyi hobbifutás után futottam úgy, hogy soha életemben nem sportoltam semmit, de amit a könyvben olvastam nem ment ki a fejemből.Egy gondolat motoszkált bennem, hogy ezt én is át akarom élni és a természetemből fakadóan minél előbb akartam!
3 hónapom volt felkészülni. Amikor augusztusban elküldtem a nevezést és megjött az e-mail, amiben megkaptam a maratoni rajt számomat fél óráig zokogtam. Hogy igen! Én maratont fogok futni! Megcsinálom! Képes vagyok rá!
Kitűztem heti 40 km, majd 1 hónap után heti 50 km futást, amit többé kevésbé sikerült teljesítenem.
Félelemmel vegyes, érzelmekkel indultam útnak, hiszen tudtam, hogy vakmerőség 1,5 évnyi hobbi futás után úgy oda állni a maraton rajtjához, hogy fáradt vagyok és kimerült. Az elmúlt hetek túlórái miatt kevesebbet tudtam edzeni a tervezettnél, és a paksi Atomfutáson beszerzett fél tenyérnyi vízhólyag is hátráltatta a maratonra való felkészülésemet, ráadásul az izgalomtól alig néhány órát tudtam csak aludni a rajt előtti éjszakán.
Mégis bizakodó voltam, mert soha nem álltam ilyen közel ahhoz, hogy valóra váltsam az álmom. Mert én ezt mindennél jobban akartam. Minden hátráltató tényező még elszántabbá tett, és nem tudott megingatni abban hitemben, hogy minden nehézség ellenére képes leszek végig futni a maratont. Tudtam, éreztem, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni!
Elrajtoltunk. Megfogadtam, hogy készítek majd néhány fotót a telefonommal út közben azt azonban nem gondoltam, hogy erre is edzenem kellett volna! Mert futás közben bizony nem könnyű éles képet készíteni.
A 3 kilométeres táblát elhagyva egy férfi a futók közül nem messze tőlem kiabálni kezdett.”Hajrá! Már nem sok van hátra, csak 39 km! Mi az nekünk?”
Jó páran felnevettünk. Innentől kezdve mosolygósra vettem a dolgot. Nagyon élveztem az élő zenéket az úton. Integettünk a zenészeknek és megtapsoltuk őket! A rakparton az egyik együttes énekese a tenyerembe csapott ezzel is feldobva a monoton futás hangulatát. A kedvencem a dobos csapat volt, akik fergeteges ütemet diktáltak nekünk az úton. A további jó hangulatunkról a jelmezes futók gondoskodtak. Jó ideig futottam a boszorkány nyomában, aki egy sráccal futott, akinek a fenekéhez egy nagy plüss kutya szája volt varrva a pólóján felirat ” pernahajder motiváció” , aki meg is nyerte a jelmez versenyt. Láttam a tehenet is futni, és amikor feltűntek mellettem az ufók már értettem a fehér rajt kapun lévő ég felé mutató nyilat. A földön kívüliek biztos onnan rajtoltak. 🙂
Feltűnt néhány ismerős arc a tömegben. Már aki számomra ismerős, de ők nem tudják, hogy én ki vagyok. Láttam a paksi BSI Futónagykövetet, akinek a már említett, és szintén felejthetetlen Atomfutás élményeit köszönhettem, ami igen erős alapot adott a Budapest Maraton felkészítő versenyeként. Gratuláltam neki a színvonalas verseny megszervezéséért. Elmondta, hogy jövőre is megrendezik. Ott leszek! Válaszoltam. Paks a szülő városom, ezen kívül semmi sem kötött hozzá és most 40 év után, mint a tékozló „fiú” hazatértem futni. Az Atomfutás szerelem volt első futásra!
Láttam még Nándit, akit a futó Barátnőim ismernek és tudtam róla, hogy sportember, így biztonság érzetet adott, hogy jól haladok. Ez a nyugalmam persze nem tartott sokáig, eltűnt a látóteremből. Maradt az idő társnak az úton. Ekkor még úgy tűnt, hogy ahhoz képest, hogy nem tudtam a tervezett edzés tervet tartani a maraton előtti hetekben, egész jól haladok.
Könnyedén fogytak a kilométerek a fél maratoni távig. A 26. km környékén a bokámnak nem tetszett valami, gondoltam kicsit megtornáztatom így sétálni kezdtem. A mellettem elhaladók biztatása közepette tekergettem óvatosan a bokámat. Ők látták a hátamon a papírt, hogy az első maratonomat futom, és biztattak, hogy ne álljak meg, menjek tovább.
Egy férfi szólt, hogy egyek meg egy szőlőcukrot és fussak! Óriási erőt lehet meríteni ilyenkor minden biztató szóból. Újra futni kezdtem, de a bokámban az az enyhe nyomásszerű fájdalom megmaradt.
Nagyon szeretem ezt a közeget, ahol ennyire odafigyelnek egymásra az emberek. Ahol a segítőkészség a világ legtermészetesebb dolga. Ahol tisztelik egymást az emberek, hiszen ugyanazt a nehéz utat járjuk be akárhonnan is jöttünk.
A 30. km után még feltűnően jól vagyok, persze a fáradság jelei mutatkoznak, a bokám enyhe fájdalma nem rosszabbodik, és ennek nagyon örülök. A 34 km-t elérve bizakodó vagyok, hiszen a paksi időt megfutva 4 órája futok. Biztos voltam benne, hogy 5 órán belüli maratont futok majd, csakhogy innentől kezdve, számomra ismeretlen világba csöppentem, mert ennél többet még soha sem futottam. A 36. kilométernél lévő chip kontrollig elvonszolom magam, de utána azonnal megállok. Fáj a hátam, nyújtanom kell, ekkor érzem először, hogy a combom kezd összeállni, hogy nehéz megemelni a lábam. Rám tör a félelem, hogy nem fogom bírni végig, de nem engedem, hogy ez a gondolat fészket rakjon a fejemben. Az idézetre gondolok, amit olyan sokszor elolvastam az utóbbi napokban, hogy ha eljön ez a pillanat az úton, erőt tudjak meríteni belőle.
” A fájdalom átmeneti, lehet, hogy egy percig, egy óráig, napig, vagy egy évig tart, de végül is elmúlik és felváltja valami más. Viszont ha feladom, a fájdalom örökké tart.” /Lance Armstrong/
Futni kezdek, a nyújtás után ezekkel a gondolatokkal a fejemben, de fáj! Nagyon! Sétálásba menekülök. Tudom, hogy most jött el a pillanat, hogy áttörjem a „maratoni falat”. Most jött el az a pillanat ahonnan már csak fejből és szívből lehet futni, mert a lábaim egyetlen métert sem kívánnak már és a fájdalom azt az üzenetet küldi az agynak, hogy elég volt, nem megy, add fel!!!
Pánikba estem… Tényleg fel kell adnom????
Nem tehetem… Ez volt az álmom! Itt és most akartam valóra váltani. Tudtam, hogy eljön a „fal” és tudtam, hogy át fogom törni. Azokra gondoltam, akik végig, a felkészülésem során feltétel nélkül hittek bennem!!! Akik akkor is erősítettek, amikor éppen bizonytalan voltam a sikeremben. Akik látták bennem az erőt, hogy végig tudom ezt csinálni. Hittem Nekik. Ők ismernek engem, Ők tudják!!! Édesapámra gondoltam, aki már 30 éve nincs közöttünk, akinek nem volt 40. születésnapja, és aki tudom, hogy nagyon büszke lenne most rám! Hinni akartam, hogy most is ott van velem és segít nekem a hátra lévő úton. Újra futásnak eredtem. Keserves volt és fájdalmas, zokogás akart feltörni a szívemből, de nem engedtem utat neki, mert éreztem, hogy a maradék kis energiámat is elvinné. Öt km… Ennyi volt még hátra!
Sok időt vesztettem el, amíg áttörtem a „falat”, de sikerült. Tudtam ekkor már, hogy életem legnehezebb 5 km-e van hátra.
Lassan jött a 38 km-es tábla és tudtam, hogy utána jön az emelkedő, a felüljáró. Rákanyarodtam az utcára, ott volt és nem nagyon tudtam örülni neki. Sokan sétáltak ezen a szakaszon. Én pedig gondoltam egy vakmerőt. Hogy én, aki megjártam a Kékes Csúcsfutást, nekem kutya kötelességem felfutni itt! Nem tudom, honnan volt hozzá erőm… Végig futottam az emelkedőt. Kellett ez a siker élmény az összetört lelkemnek még akkor is, ha a végén újra sétálnom kellett. Az utolsó séta a cél előtt… Ezt azonnal felfogtam, mert úgy összeálltak már az izmok a combomban és a vádlimban, hogy tudtam, ha még egyszer sétálni kezdek, nem fogok tudni elindulni többé.
Egy angol szurkoló nő elolvasta a nevemet a rajt számomon és tapsolva buzdított látva a már járásnak nem nevezhető kínlódásomat, hogy „Hajjjraaa Dzsordzsi!!!” Ezek azok a pillanatok, amikor mint egy parancsszóra elindulnak a lábaid szinte akaratodon kívül, és a mosoly automatikusan tör utat magának az elgyötört arcodon, mert ezt a két szót olyan őszintén, olyan lelkesedéssel mondta a szemembe, ami újabb erőt öntött a lábaimba. Ezt látva a nő még utánam kiáltott! „Bravo Dzsordzsi!!! Bravo!!!”
A következő néhány méteren elgondolkodtam ezen… hogy ez az angol nő elutazott ide valakivel, aki feltehetően fut, mégis olyan őszinte lelkesedéssel buzdít engem mintha az ismerőse lennék, mert látja a küzdelmet, amit folytatok, és ha futott valaha tudja, hogy mennyit képes adni az embernek ebben az állapotban ez a két szó. Eszembe jutott az a házaspár is, akik néhány km-el előrébb kiültek az út szélére egy szatyor naranccsal és a férj pucolta a feleség pedig tálcán osztogatta az akkor már nagyon jól eső déli gyümölcsöt. Mindezt magán akcióban. Többen is hálásan megköszöntük!
Elmondhatatlanul boldoggá tett, hogy vannak ilyen önzetlenül segíteni tudó emberek!
Felvillanyozódtam ettől a gondolattól és megfogadtam, hogy nem állok meg a célig. Lassan jött a 39, 40 km jelző tábla, az utolsó frissítő pontnál már nagyon magam alatt voltam, nagyon kimerültnek éreztem magam. A szemem sarkában láttam, ahogy az egyik fiú aki a frissítő ponton dolgozott, kétszer is úgy csinál, mintha leborulna a teljesítményem előtt. Ahogy tovább vonszoltam a lábaimat hallottam, ahogy azt mondja a társainak. „Minden hiába, semmi, még egy mosoly sem…!” Elszégyelltem magam és esküszöm, ha lett volna erőm, visszamegyek, és megpuszilom, mert jól esett a mozdulat, de már annyira kimerült voltam, hogy képtelen voltam reagálni rá.
Elhagytam a 41. km jelző táblát. Még egy kilométer. Egy!!!
A lábaimat, mint a mázsás köveket próbáltam emelgetni, de nem nagyon ment szinte súrolta az aszfaltot az a lábam is, amit felemeltem. Azt akartam, hogy legyen már vége. Azt mondtam, nem futok több maratont! Ekkor megláttam a Szépművészeti Múzeum épületét és akkor már megállíthatatlanul elöntötték a szememet, a könnyek! Már csak pár száz méter és megcsináltam!!!!
Életem filmjéből bizonyos részletek villantak fel a szemem előtt…
Láttam azt a 6 éves kislányt, akivel életveszélyes állapotban száguldott a szirénázó mentő autó a kórház felé… Láttam, amikor 4 hónappal később haza engedték a kórházból, de az orvosok sem tudták megmondani, hogy fog-e még valaha járni, és láttam, ahogy az első lépéseket 7 évesen megtéve a szabadban, a feltámadt tavaszi szél a szőlő lugasig repíti 15 kilónyi gyenge testét. Láttam azt a kamasz lányt, aki képtelen volt elfogadni, hogy nem tud változtatni a külsején és nagyon szenvedett ettől… Láttam azt a nőt, aki 34 éve mindig, minden nőnél kevesebbnek érezte magát e miatt. Aki azért, hogy ezt eltitkolja mindenki elől olyan hatalmas falat épített az évek során maga köré, amihez képest a maratoni fal áttörése egyszerű feladat volt.
Láttam Őt… és elköszöntem tőle, mert tudtam, hogy soha többé nem fogom látni, mert az a nő, aki átlépi a maraton célkapuját már vállalni fogja az égési sérüléseit és nem szégyellni. Mert a hosszú út során megértettem, hogy ezt az „élet medált” méltósággal kell viselni! Köszönöm Edina, hogy erre megtanítottál!
Mert ez a nő olyan erős lett, aki ennek minden következményét képes lesz vállalni! Szabad lesz a lelke, mert nem kell többé szorongania.
A tömeg kiabált a célegyenesben és az egyik szurkoló nő akire ránéztem, és aki látta a könnyekkel telt szemeimet azt mondta, hogy „Szép volt, Györgyi!” Soha nem felejtem el azt az együtt érzést, és tiszteletet amit a szemében láttam.
Aztán a Barátnőm a kezembe nyomta azt a pólót, amit nekem erre az alkalomra készített, és azt mondta, hogy csak akkor kapom meg, ha végig csinálom a maratont. Az a szó van rajta, amit a Marathóni csata után a hír vivő futár mondott, amikor Athénba ért, és ami után holtan esett össze: „Νενικήκαμεν!” (nenikékamen, azaz győztünk)
Kifeszítettem a fejem fölött, és mint egy zászlót lobogtatva futottam be a célba. Ezt a videón láttam így… Mert ott, akkor, olyan euforikus érzés kerített hatalmába, amiben nem éreztem fájdalmat, nem éreztem, hogy a lábam éri a földet. Repültem a cél felé, és vittem a hírt, hogy GYŐZTÜNK!!!
Soha életemben ehhez hasonló érzést nem éreztem…. elmondhatatlan és felejthetetlen… mert ezen a hosszú úton én nem csak a maratoni távot és falat győztem le, hanem a saját magam által épített falaimat is lebontottam. 2012.10. 07-én újjászülettem!
Köszönettel tartozom Tomán Edinának, hogy a könyvei, a személyisége, és a példa értékű élete által elindított a maraton felé vezető úton. Most már én is tudom, hogy „Aki szívével győzi le a távot, az soha többé nem lesz ugyanaz az ember, mint aki előtte volt. Soha többé.”
Azt gondoltam, ha lefutom a maratont megnyugszom, de nem így van. Szeretném még sokszor újra élni ezt a semmihez sem hasonlítható érzést, és élményt, amit ezen az úton megismertem.
05:03:55 ennyi ideig éltem át a maratoni érzést, aminek egy életre a rabjává váltam. Találkozunk még!
