Érdekes írásra bukkantunk a fiókban, amit mindenképp meg kell osztanunk veletek! Frank Shorter volt ugyanis az első olyan amerikai atléta, aki úgy lett olimpiai bajnok a maratoni távon, hogy ő ért célba elsőként. Kicsit furcsának tűnhet ez a mondat, de megvan rá a magyarázat…
Az 1908-as londoni olimpián az olasz Dorando Pietri óriási előnnyel érkezett az olimpiai stadionba. Akkora előnnyel, hogy még arra is volt ideje, hogy az utolsó 350 métert közel 10 perc alatt tegye meg. Mindezt persze nem saját akaratából, hanem rosszullét és dehidratáció következtében. Többször is összeesett, mindannyiszor a verseny segítői segítették talpra. Végül célba ért, de a másodikként érkező amerikai Johnny Hayes csapata azonnal megóvta az eredményt, aminek helyt is adtak, Pietrit diszkvalifikálták, így lehetett a második az első.
Frank Shorter 1947. október 31-én született Münchenben (a város 25 évvel később újra fontos szerepet játszott az életében), egy 12 fős család második gyermekeként. Apja telepített orvosként dolgozott a hadsereg müncheni bázisán, ahonnan csak 1947-ben költöztek haza Middletownba (Orange County, New York).
Frank sokáig nem mesélt gyerekkoráról, a legtöbb életrajzban attól az időszaktól kezdődnek az említések, amikor elérte első figyelemreméltó eredményeit. Erről a titokról 2011. szeptemberében hullt le a lepel, amikor Runner’s World-ben egy terjedelmes interjú jelent meg vele.
Frank apja, dr. Samuel Shorter Middletown hőse és jótevője volt. Orvosként egész életét a betegeknek szentelte, a szegényeknek sokszor nem hagyta kifizetni a számlát, nagyon sokat túlórázott, kiegészítő műszakokat vállalt, igazi humanitárius volt. Legalábbis ezt látta a külvilág. Hazatérve – szerencsére keveset volt otthon – levetette Dr. Jekyll jelmezét és előbújt Mr. Hyde: Az egész családot terrorizálta, napi rendszerességgel az öve csatos végével verte a gyerekeket, a lányok közül legalább kettőt biztosan megerőszakolt. Okot nem nagyon kellett adni egy verésre, a legkisebb neki nem tetsző dolog azonnal felszította a haragját. Anyjának kevés lehetősége volt a védekezésre (az 50-es években járunk!), annyit tudott tenni, hogy szinte ki sem tette a lábát a házból, hogy ne hagyja a gyerekeket egyedül az apjukkal, valamint megpróbálta bentlakásos iskolákba járatni őket. Először Frank bátyját, Sam Jr-t próbálta felvetetni egy egyházi iskolába, ahol a kórusmeghallgatásra Franket is magával vitte. Bátyja után az igazgató mondta, hogy meghallgatná őt is, a magas szoprán hangja nagyon megtetszett neki, így az általános iskola 6. évfolyamát ebben az iskolában töltötte. Szeretett énekelni (az egyetem kórusának is tagja lett később), de nem annyira, hogy ez legyen a végső menekülési út a szülői házból, így a tanév végén hazatért.
Middletownban egy kicsit megváltozott a helyzet, talán túl nagy lett és apja félni kezdett attól, hogy visszaüt, így megszabadult a rendszeres veréstől. A házuktól 2 mérföldre levő iskolába kezdett járni, ekkoriban kezdett érdeklődni a síelés iránt is. Valahol olvasta, hogy az európai síelők tavasztól őszig sokat futnak, így ő is futva járt iskolába. Szinte azonnal rájött, hogy ez a módja annak, hogy megszabaduljon az apjától való folyamatos rettegéstől, futás közben szabadon szárnyaltak a gondolatai, imádta a mozgást és egyre jobb időket teljesített. A síelésről meg is feledkezett, maradt a futás. A 2011-es interjúban mondta el, hogy az egész gyerekkorát éberségben töltötte, folyton rettegett. Ez az éberség később következetességgé alakult, megtanulta hogyan fordítsa saját hasznára a fájdalmat. Kicsit morbid, de tökéletes lelki háttér egy maratoni futónak.
Két évvel később megismétlődött a manhattani történet, anyja a bátyját próbálta bejuttatni egy iskolába, Frank is ott volt, őt is meginterjúztatták, végül ő került be a massachusetts-i elit előkészítő iskolába, a Mount Hermonba. Véletlenül pont ennek az iskolának volt az egyik legjobb mezei futó csapata. Frank a következő évben megnyerte az állami mezei futó bajnokságot.
Az előkészítő iskola hátralévő két évében kiváló tanulmányi és atlétikai eredményeket ért el, így gond nélkül bekerült a Yale egyetemre. Itt egy csodálatos edző – Bob Geigengack – kezei közé került. Az volt az elve, hogy a jó lerakott alapok után minden futó a saját tempójában fejlődjön. Így Frank az első évében szinte csak egymaga edzett, mintha saját maga edzője lett volna.
A futóvilág először 1969-ben kapta fel a fejét, amikor utolsó évesként megnyerte az amerikai egyetemi bajnokság (NCAA) 10 000 méteres számát. A Yale befejezése után a Floridai Egyetemen folytatta jogi tanulmányait, többek között azért, hogy Jack Bacheler (akkoriban őt tartották az USA legjobb távfutó edzőjének) kezei alatt fejlődhessen.
1970-ben aztán amerikai bajnok lett 5 és 10 000 méteren is. Ez utóbbi távon még ’71, ’74, ’75, ’77-ben is diadalmaskodott.
Ahogy közeledett a müncheni olimpia, egyre inkább ő lett a legnagyobb favorit, 1970-73 között ő nyerte a USA mezei futó bajnokságát, a Pánamerikai Játékok 10 000 méteres és maratoni távját, az amerikai olimpiai válogatót ugyanezeken a távokon, de ami a legmeggyőzőbb volt, ’71 és ’74 között ő diadalmaskodott a Fukuoka Maratonon, ami abban az időben talán a világ legkomolyabb maratoni versenye volt.
A tökéletes felkészülést az izraeli sportolók által elkövetett merénylet sem tudta megzavarni, pedig Shorter igazán közelről látta az eseményeket. Szobatársa, a 800 m-es futó Dave Wottle (a táv müncheni bajnoka) összekötötte az olimpiát a nászútjával és újdonsült feleségével aludt a szobában, így ő az erkélyen töltötte az éjszakát, innen nézte végig az eseményeket.
Az olimpiai maraton a várakozásoknak megfelelően alakult. Shorter 11 km környékén ugyan megijedt, mert vízhólyagokat észlelt a talpán, de könnyed lépéseinek köszönhetően ezek nem fakadtak ki. Így aztán 15 km-nél ellépett üldözőitől, akik nem is próbálták felvenni a tempóját. Hamar 2 percre nőtt az előnye, az sem tudta megzavarni, hogy 25 km-hez elfelejtették kivinni az egyéni frissítőjét, meggyőző fölénnyel nyerte egyetlen olimpiai bajnoki címét.
Ez a győzelem és a körülötte zajló médiafelhajtás indította be azt a ’70-es évek amerikai „running boom”-ját, alig néhány év alatt hihetetlen népszerűséget értek el az utcai futóversenyek először az USA-ban, majd hamarosan az egész világon.
Az fenti eredményekből is látszik, hogy Frank Shorter nem elégedett meg egy olimpiai aranyéremmel, óriási lendülettel készült a ’76-os montreali olimpiára is.
Montrealba egyértelmű esélyesként érkezett, Lasse Virenre kellett figyelnie, végül egy akkor még ismeretlen keletnémet futó, Waldemar Cierpinski új olimpiai csúccsal nyert, Shorter alig elmaradva egyéni csúcsától (2:10:30) második helyen végzett.
Az aktív sportolást befejezve sem szakadt el az atlétikától, megalapította a saját cégét Frank Shorter Sports néven, amely a mai napig futófelszereléseket gyárt és forgalmaz. Szakkommentátorként rendszeresen közvetít a legnagyobb amerikai sportcsatornákon, 2000-2003 között ő volt a USA Doppingellenes Ügynökségének vezetője, jelenleg is aktív amatőr futó.
tapír
