„Egy kellően tanulságos történet, hogy a hozzám hasonló konok kosok miért ne rohanjanak fejjel a (maratoni)falnak” – így jellemezte irományát Fehér Ferenc, aki idén május 15-én vásárolta futócipőjét.

Hogyan lett nekem is futócipőm

A sztorim 2015 májusban kezdődött, mikor a  szomszédom kitalálta, hogy csapatban fussuk körbe a Balatont. Osztottam, szoroztam: 10 fős csapat, kb. 3×7 kilométer per fő, ez nem tűnt teljesíthetetlennek. Hát legyen! Legalább valami kimozdít a napi 8-10 órás íróasztali komfortomból.

Május 15-én vásároltam is egy futócipőt, szinte a legolcsóbbat. Nem akartam túl költekezni magam, mi lesz, ha elfogy a lendület. Aztán elkezdtem futni, szinte minden nap futottam. Eleinte csak három kilométereket, később ötöt, nyolcat, tízet, majd azon vettem észre magam, hogy lassan húsznál járok, pedig itt még csak június vége volt. A lendületem töretlennek, az erőm kifogyhatatlannak tűnt.

Sajnos a Balaton körbefutásra nem tudtam elmenni, így azonnal újabb célt tűztem ki (ne futkározzak hiába) irány egy félmaratoni verseny, majd utána (még az idén ősszel) a maraton, de ennyire ne szaladjunk előre.

Minden hónapra kinyomtattam az edzéstervem és kitettem a hűtőre, hogy mindig lássam, ha elmegyek előtte. Ekkor a félmaratonig már csak néhány nap volt hátra, a maratonig pedig kb. 16 hét. Edzéseim után a kisfiam firkálta össze a teljesített napot (nehogy véletlenül ismét lefussam).

Összesen kéthónapnyi futás után lenyomtam a félmaratont (Kovács Kokó István volt a pacemaker-em, utólag is nagyon köszönöm neki). Miután megvolt (szinte az ölembe hullott 1:55-ös idővel), gondoltam, most már koncentrálhatok a következő elérendő csúcsra, a maratonra.

Egyeztettem a párommal, hogy szerinte ennyi edzésidőt elvehetek-e a családtól és hogy támogat-e, mert ezek nélkül el sem kezdem. A válasz természetesen igen volt.

Eleinte senkivel nem mertem megosztani a tervem, mi lesz ha nem sikerül, ha nem bírják az ízületeim, ha valamiért feladni kényszerülök, azt a szégyent nem bírnám ki! Aztán később arra gondoltam, hogy inkább elmondom mindenkinek, ettől sokkal motiválóbb lesz ez az egész.

Hát kaptam hideget, meleget. Alig volt olyan, aki biztatott. Vagy kivártak csendben, hogy majd meglátjuk, vagy pedig az úgysem sikerüllel próbáltak „lelket önteni” belém. Mindegy is volt hogy mit is mondtak, mind a két oldal csak erősített! Egy darabig…

Szinte minden létező hibát sikerült elkövetnem

Néhány héttel később jött egy nagy és sokáig tartó törés: állandósultak az izomfájdalmaim. Fájt mindenem, futás előtt, futás után, éjjel, napközben, mindig.

Nem tudtam úgy futni, hogy az első 2 kilométert ne bicegve tettem volna meg. A bemelegítési idő alatt vagy csökkentek a fájdalmaim és lefutottam az előírt távot, vagy csak lebicegtem, lényeg az, hogy mindig úgy futottam, ahogyan csak bírtam. Így nyomtam le augusztusban szumma 200 km-t. Aztán egyre többször volt olyan hogy edzés közben már lépni sem tudtam, hazavonszoltam magam. Ez elmondhatatlanul rossz érzés volt, mintha legyőztek volna. Az a távolság, melyet korábban nevetve futottam le, felülkerekedett rajtam, letepert, elmosott, lealázott. Aztán egyszer annyira begörcsöltem, hogy telefonon hívtam autót, hogy vigyenek haza. Otthon hányás, láz, megint hányás, hidegverés, reszketés, majd kezdődött elölről. Szörnyű volt, minden összeomlott bennem, nagyon megijedtem. Feleslegesen keltem minden reggel ötkor, hiába az a sok fájdalom, a sok edzés?!

Mire ide eljutottam, megismertem milyen az ha kiszárad az ember 35 fokban, milyen az amikor kiürül a szénhidrát a szervezetből, amikor eléheztetem magam, milyen az amikor az elején elfutja magát az ember és légszomjtól megrészegülve, kóvályogja le a maradék 10 kilométert. Szinte minden létező hibát sikerült elkövetnem.

Aztán pár nap pihenő és a rövidtávok ismét mentek, szerencsére ekkor az edzésterv szerint már csökkentek a távolságok. Majd egy hétvégi hosszú futást ismét fel kellett adnom 3 km után. Addigra már minden Scitec, Biotec, Olimp csodaszert kipróbáltam, utólag kiderült, hogy volt köztük olyan is ami a futáshoz nem is volt jó. Hetente kétszer jártam masszőrhöz, egy picit ideiglenesen javult az állapotom, de továbbra sem éreztem azt, hogy az izmaim ki fogják bírni…

Három hét a maratonig

Ekkor találkoztam a szolnoki futónagykövet asszony által indított maraton előtti nagy közös futáson Péterrel, aki már többször futott maratont, sőt IronMan-t is. A közös futást végig beszélgettük. Elmeséltem neki az elmúlt négy hónapomat a felkészülésemről, az összes balga hibámmal együtt. Ekkor jártam kb. 650 futott kilométernél.

És Péter csak beszélt, csak beszélt, volt szó a helyes tempó megválasztásáról, a szívritmusmérő fontosságáról, a táplálkozásról, a folyadékbevitelről és sok sok mindenről, melyekről korábban már én is olvastam, de úgy voltam ezekkel, hogy én mindenkinél mindent jobban tudok.

Az utolsó hetek

A Péter által javasolt, csökkentett tempó csodákat művelt. A sebességem majd egy perccel lett lassabb és a fájdalmaim megszűntek. Ismét örömmel futottam, és alig vártam a következő hajnalt, hogy a csípős, friss időben, valami zúzós zenével a fülemben elindulhassak kilométereket gyűjteni. Ekkor kezdett a remény visszatérni, és kezdtem ismét hinni magamban. Gyorsan vettem még egy Polar H7 szívritmusmérő övet is, melyet talán kétszer tudtam kipróbálni a maraton előtt. Szerintem még a minimum és a maximum pulzusomat sem sikerült rajta teljes pontossággal beállítani.

Maraton

Hideg, szél és eső. Miben fussak? Póló? Póló, plusz pulcsi? Póló, és széldzseki? Vajon mi is a helyes választás? Aztán a póló pulcsi párost választottam, amit később sem bántam meg. A mobil wc-k előtt hosszú tömött sor, a feszültség és az izgalom egyre nagyobb, a mezőny eleje közben már elstartolt. A kukazsákból készült esőkabátot az indulóponthoz futva téptem le magamról. A kordon mellett végig tömeg, nem találtam a kaput, a tőlem 30 centire lévő indulók közé alig tudtam beállni. Gondoltam ettől rosszabb kezdés már nem is lehet. Lassan haladt a sor, majd fokozatosan szaporább lépésekkel ballagtunk a startvonal felé. A szpíker egyre hangosabb, a hangulat emelkedik, a szívem a torkomban, körben szurkoló, biztató szavak mindenfelől, szinte pörög az ember, annyi az inger minden irányból, minden érzékszervre.

Ekkor már nem emlékeztem semmire a pár perccel korábbi megpróbáltatásokból. A könnyeimmel küszködtem, akkora élménytenger árasztott el néhány másodperc alatt, hogy nem tudtam feldolgozni. Sírást visszatartó torz, de boldog grimasszal futottam az első kilométert. Miután magamhoz tértem, egyszer csak visszacsengett a wc előtti sorban állás közben elkapott jótanács: „nehogy elfusd az elejét”, „ne vigyen magával a tömeg”! Ránéztem az órámra és ekkor láttam, hogy rohanok.

Eleinte próbáltam figyelni a sebességem, de a magas belvárosi építmények alaposan feladták a leckét az órámnak. Ekkor eldöntöttem, hogy nem foglalkozok a tempóval csak a szívritmussal. Legyen 85%! Ettől kezdve csak ezt figyeltem, hídra fel, hídról le, széllel szemben, egyenesben, mindig: 85%! Az első 26 kilométer nagyon gyorsan és könnyen elment. Kaptam közben a személyes szurkolást és kaptam az biztató SMS-eket is. „Fuss dagi, itt a kocsiban 30 fok van!”, vagy „Ne add fel köcsög!”. Hiába na, ilyenek az ember barátai!

Vártam a klasszikus maratoni falat, de elmaradt. Ekkor már nagyon figyeltem a testem, izmaim jelzéseit. A korábbi eléhezések, kiszáradások, elfáradások tüneteit kerestem magamon. 28-nál érzetem hogy kezd feszülni a combom, ekkor betoltam egy gélt, majd 35 körül a szigeten is egyet. Itt guggolva ettem meg a banánt, nyújtottam egy picit, tényleg csak 10-20 másodpercet. Az egészet végigfutottam, nem sétáltam bele soha, csak a frissítő helyeken míg megittam az izót, vagy a vizet. Aztán a következő pillanatban már a Hősök tere felé tartottunk, ahol bekiabált egy bringás, hogy „aki eddig eljutott, annak már a nyakában az érem”. Ekkor lehetett még kb. 3 kilométer. Aztán kettő, egy, még néhány száz méter és ismét sírás.

Az élmény elmondhatatlan, leírhatatlan. A következő pillanatban már a párom és a barátaim ölelése és elismerő szavai közt úsztam a boldogságban. Nem sokáig, mert öcsi barátom szavai gyorsan visszahoztak a valóságba: „Hol voltál eddig? 40 perce itt fagyoskodunk!”

Minek az embernek ellenség, ha vannak barátai?!

Hogyan tovább? Jövőre ugyanitt!