Bogi tanulás helyett is futott, majd a 30. SPAR Budapest Maraton®-on cipőproblémával küzdve, családtagjai által kísérve 5 órán belül ért célba. Íme az ő maratoni csatájának története.
Az úgy volt, hogy tavaly októberben eldöntöttem, hogy egy év múlva lefutom a maratont. Szép lenne az első maratont a 30. SPAR Budapest Maraton®-on futni, hisz olyan szimpatikus ez a jubileumi szám…. Suli után júniusban keményen elkezdtem a készülést heti 4 futással, eleinte 45 körüli, a vége fele pedig 55-60 heti kilométerekkel.
A felkészülés során legalább háromszor lett elegem, és fordult meg a fejemben, hogy kell a francnak ez a hülyeség, nem ráérek később maratont futni?! De kisebb-nagyobb lelki támogatásokkal mindig kijutottam a gödörből. A lelket az tartotta bennem, milyen jó érzés lesz a maratonon célba érni, milyen boldog is leszek én…
Úgyhogy 17 hosszú héten keresztül rendíthetetlenül küzdöttem az álmomért. Az utolsó egy hónapban minden áldott nap számoltam visszafelé, a nagy napig mennyit kell még aludni. Az utolsó 3-4 napban feltöltöttem a szénhidrát-raktáraimat, hogy jól bírjam a 42,195 km-t. Aztán felvirradt a nagy nap: 2015.október 11.
A rajt 9:30-kor indult, de én csak 9:40-kor léptem ki a pályára a hatalmas tömeg miatt. A rajtnál is fojtogattak az örömkönnyek, hiszen elkezdődött a valóságban lejátszódni az a futás, amiről addig csak álmodoztam. Az első 2 km könnyen is ment, ám ekkor jött egy fordító…. Amikor már visszafelé futottam, megpillantottam a 3 (!!) záróbuszt. Rettegtem ettől. Rémálmom volt, hogy arra a buszra nekem fel kell szállni, és odavan minden kemény edzésem értelme. Úgyhogy ezért kicsit bele is húztam. Ám ezzel egyidőben elkezdett zsibbadni mindkét lábam bokától lefelé. A cipőmben volt egy harántemelő, amit akkor tanácsoltak, hogy használjak, amikor a cipőmet vettük, kb. 2 hónapja, mert a lábfejem meg van süllyedve. Ez jól is működött egészen addig, míg maratont nem kellett futnom benne. Elszenvedtem magam az első frissítőpontig (4,5km), mert megfogadtam, bármi történjen, ami nem veszélyezteti az életem, nem állok meg, csak a frissítőknél. Mikor ez a pont végre elérkezett, a lábujjaim mozdítani sem bírtam. Kivettem a cipőmből a harántemelőket és ki is dobtam őket.
Eztán örömmel konstatáltam a következő 200 méteren, hogy szerencsére minden rendben lesz, de a 300. méternél újra zsibbadni kezdett a lábam. A 6. kilométernél futás közben hívtam fel anyát, hogy hozzák el nekem a régi futócipőmet a 31. kilométerhez, ahol megbeszéltük, hogy várni fognak öcsémmel, és onnan elkísérnek a végéig. A következő frissítőig megint csak elvonszoltam magam valahogy, ott lazábbra kötöttem a cipőm. Így végre már rendesen tudtam tovább futni.
A hidakra felfelé menni mindig izgalmas és ijesztő volt, de ugyanakkor élvezetes is, mert sorra hagytam le a felfelé gyalogoló futókat, hiszen hűen kitartottam a fogadalmam mellett, és felfelé sem gyalogoltam.
A 15. kilométer után viszont rettenetesen begörcsölt a vádlim. Soha nem fájt a vádlim a futástól. A combom szinte mindig, de a vádlim sose. Meg is ijedtem, mi lesz most. Aztán betudtam annak, hogy nem tudom milyen következménye a lábfejem lezsibbadásának. De ez a tudat sem segített helyre hozni a fájdalmat. Egyetlen mozdulatsort tudtam csinálni csak: ugyanabban az ütemben folytatni a futást. Ha lassítottam, ha gyorsítottam, ha magasabbra emeltem a térdem, még jobban fájt. Borzasztó kín volt. Eközben a 18. kilométernél Bátor Táboros szurkolótábor biztatta a futókat. Az ő szurkolócsapatuk valami fantasztikus. Vannak vagy 15-20-an, és dudával, kereplővel, csörgődobbal, vagy simán csak tapsolva és üvöltve, ahogy csak a torkukon kifér, szurkolnak a futóknak. És ilyen csapat volt kb. 5km-enként. Nekem nagyon sokat segítettek. Mindig visszatapsoltam minden szurkolónak, és teli szájjal mosolyogtam rájuk, így sokan név szerint (mert a rajtszámunkon szerepelt) biztattak. Eszméletlen, milyen sok erőt adtak.
De a vádlim csak fájt. A 20. km-nél levő frissítőpontnál ittam, és megpróbáltam a vádlim lenyújtani. Hát, nem igazán sikerült, annyira beállt a lábam, kinyújtani se tudtam a térdem, nemhogy még megnyújtani. Szóval kénytelen-kelletlen futottam tovább.
Miután elhagytam a 21. km-t, ahonnan tudtam, hogy a busz is lassabban jön, és kilométerben megvan a féltáv, megpillantottam egy biciklis elsősegélynyújtót. Kértem tőle izomlazítót, bekentem a vádlim. Ez volt az egyetlen fél perc, amikor frissítőponton kívül engedélyeztem magamnak egy kis megálljt. A 23. kilométernél lévő frissítőpontig szenvedtem. Ott megittam egy adag magnéziumot. Tovább indultam futni. Párszáz méter után csodák csodájára kiengedett a vádlim annyira, hogy egész kényelmes lett a futás.
A távot 6 db 7 km-es szakaszra osztottam fel fejben. Mire túl voltam a fizikai szenvedésen, amit nem nevezek falnak, mert amúgy bírtam a futást, már a táv 2/3-ánál jártam. Innen meg azért kezdtem el félni, mikor jön a rettegett FAL. Mert az itthoni hosszúfutásaimnál jó esetben kb. 25 km-től már nem voltam magamnál, csak szenvedtem. De most a versenyen még 30-nál is pont olyan jól voltam, mint 25-nél.
Aztán a 31. km-nél várt anya és Botond. Anya mellettem futott, Botond rollerezett. Még beszélgettem is velük. Meséltem, hogy vagyok. Ők elhozták nekem a cserecipőt, de addigra már mindegy volt, melyik cipőben futok, úgyhogy nem álltam meg lecserélni. A 35. km után fel kellett futni a Margit hídra, ki a szigetről. Az a kis lankás emelkedő akkor durvábbnak tűnt, mint eddig bármelyik. És tudtam, hogy a 37. után egy még meredekebb emelkedő vár tárt karokkal, viszont utána már „csak” a célt kell elérnem.
De a szigetről egész könnyedén felszaladtam a hídra. Meglepődtem, hogy még az se hozta ki belőlem a Falat. És óriási örömmel fogadtam a felismerést, hogy már csak egyjegyű a hátralevő kilométerek száma. De a 37. kilométernél, a meredek emelkedő előtt, ha anya és öcsém nem lett volna velem, fejjel megyek a Falamnak és rogyok a földre az ütközéstől. De akkor már bennem volt a csakazértis. Kifutottam az emelkedőt. Onnan rohantam lefelé. Legalábbis úgy éreztem száguldok. Jött is a 38. kilométernél az utolsó előtti frissítő. Lenyomtam egy pohár kólát, amit nem tettem már évek óta, mert nem is szeretem. De akkor az a pohár kóla kincset ért. Csak kár, hogy szénsavas volt. De egy kicsit nagyobb lendületet vettem belőle, és kocogtam tovább.
A 39. kilométernél egy hihetetlen vidám, mosolygós 50 év körüli hölgy ért utol kiabálva, hogy „Gyerekek, ez már a 39. kilométer! Meglehetünk 5 órán belül!” Innen vele is beszélgettünk 1 km-en keresztül, utána hol ő hagyott el engem, hol én őt. De a 40. kilométer előtt még egy kis motivációt jelentett, hogy elémjött Kiss Robi, a szomszédunk. Ő kísért be a célig teljesen, mert anyáék leváltak 40 után, visszamentek a célhoz, hogy lássák, ahogy a célvonalat átlépem.
A 41. kilométernél volt még egy frissítő, egy utolsó, hogy erőt merítsünk, és az utolsó kilométeren levő szurkolók előtt mutassuk magunk erősnek, hogy nem gyalogolunk, hanem befutunk a célba. A célegyenesben Robi mondta, hogy ne fussam el, hogy mosolyogjak a célfotómon. Megfogadtam a tanácsát, nem rohantam be, mellesleg nem is bírtam volna, csak szépen bekocogtam, ugyanazzal a tempóval, mint előtte. De hogy mosolyogjak a célfotón?! Ez csak részben volt kivitelezhető… Az örömkönnyek ekkor már kezdtek kitörni, és mikor tényleg átléptem a célon, nagyon sokáig, hosszú percekig csak bőgtem remegve.
Aztán megkaptam a befutóérmemet is, belegravírozva a nevemmel és időmmel. Az itthoni hosszúfutásaim alapján elvileg meg lehetett az 5 órán belüli teljesítés. De mivel 32 km volt a legtöbb, amit a felkészülés során futottam, nem tudhattam, a maradék 10 km-en mi történik velem, így 5:30-at tűztem ki, ami az adott szintidő is volt, hogy ne csalódjak, ha nem sikerül 5 órán belül. Így az 5 óra csak egy mélyen féltett álmom volt, hogy annyi idő alatt célba érek. De mégis sikerült 4:59:46 alatt! Ennél nagyobb boldogságot nem tudom, mivel kaphatnék…
Igen, megérte minden egyes lépést végigszenvedni. Megérte nyáron sem pihenni, hanem korán kelni futni, vagy a nagy melegben, ha hétvégén apával mentünk. A sulis időszakban megérte nem tanulni, hanem inkább elmenni futni. Megérte kitartani a legnehezebb időszakban is az álmom mellett, mert azt az érzést, amit a célban éreztem, és azóta is tart, nem lehet szavakkal megfogalmazni.
Egy évnyi álmodozás és kemény küzdelem van mögöttem. Nagyon sok időt és energiát fektettem bele. Nagyon sokat merültem ki, és kerültem a feladás határára. De tudtam, ez az érzés az, amiért megéri küzdeni. És tényleg megéri. Nem bánok egyetlen percet sem. Nem érdekel a vele együtt járó fájdalom, mert eltörpül emellett az eufórikus boldogság mellett.
Nagyon hálás vagyok minden barátomnak, ismerősömnek, akik szurkoltak nekem! Mindannyian eszembe jutottatok egytől egyig… 42 km alatt volt időm gondolni Rátok, és erőt meríteni a biztatásotokból!
És muszáj még ideírnom azt az idézetet is, ami úgy a felkészülés, mint a verseny közben sokat segített: „Once you make the decision that you will not fail the heart and body will follow.” (Kara Goucher)
