Andrea két éve elküldte első maratoni történetét is, most pedig megírta, hogyan küzdött a 4:30-as időért a 30. SPAR Budapest Maraton®-on. A harmadik 42 kilométeres versenyét összefoglaló, kiváló stílusú írásból az is kiderül, miként szedte össze magát, miután barna zselé terítette be arcát.
Mit jelent számomra a SPAR Budapest Maraton®? Októbertől októberig tartó évet. Egy futószezon megkoronázását. Sok-sok kilométert, szétkoptatott futócipőket. Bemelegítő, regeneráló csodakrémeket. Futókellékekkel teleszórt lakást. Alá-, fölé-, mindenhová öltözetet. Vitatkozást és kibékülést. 24 órára jutó 30 órányi tennivalót. Büszkélkedést és önmarcangolást. Milyen anya, társ, barát, kolléga, ésatöbbi vagyok én kérdéseket. Futóújságot, futókönyvet, futónaptárt, futófotót. Motivációs videót, filmet, posztokat. De leginkább vágyakat. Évről-évre.
Immár harmadszor. Idén először nyugodt verseny előtti éjszakát. Éberen őrködő, álmomra vigyázó társat. Friss, kipihent, jókedvű ébredést. Toalettre szaladást. Áfonyás szendvicset, kávét, toalettre szaladást újra. Dúdolgatva készülődést – „the winner takes it all”. Sporttáskát, hármat, váltóruhát, esőkabátot, viharkalapot, listát. Család felpakolását, nógatását, felöltözést, levetkőzést, másik ruhát. Hogy vagy, jól vagy, izgulsz kérdéseket. Ügyes vagy, te vagy a legjobb kijelentéseket. Ajtóból visszafordulást, azt hiszem wc-re kell mennem nyöszörgést. Nagyokat vonatra, kicsit autóba pakolást. Esőben útnak indulást. Szerető, megértő, figyelmes, hisztit, összeomlást, nótázós jókedvet elviselő kedvest. Lelkes, vidám, összetartó családot. Szeretem az esőt mantrát. Várakozást, behunyt szem mögött filmként pergő 42 kilométernyi távot. Autózást, időjárás-jelentés hallgatást.
Majd megérkezést. Viharkalap, esőkabátra esőkabát, Hősök tere. Rajtszámátvét és ellenőrzés, a semmihez sem fogható érzés. Forgatag. Vidám emberek. Nézelődés, reklám anyaggal feltöltődés, sorbanállás a toi toi előtt. Kezek szorongatása. Saját kezek tördelése. Gyermekek, udvarlók – gyermekek udvarlói – összeterelése, átöltözés, autóban, mert úgy szeretem. Minden megvan. Óra, telefon, rajtszám. Izgatottság. Rajtzóna. Zöld lufi, 4:30-as iramfutók. Átélem az álmom. Újra. Ott vannak Ők, a korlát másik oldalán. A családom. Szerelmem, szemében aggódás talán. Fiam. Szorosan a korláthoz bújva, kezemet fogva, hatalmasra nyílt tekintettel. Lányom. Remegő szájjal, mosolygó szemmel. Csengém. Mindig derűs mosolyával. A „vejek”. Kedves zavarral. Én pedig itt, ahol lennem kell. Abban a másik dimenzióban. Fogom kezüket, de már jár a lábam. Nézem arcukat, de már utamat látom.
És kezdődik. Robbannék, de még sokáig egy helyben táncolok. A hangulat fergeteges. Adrenalin felhő a levegőben. És indulok. Még oldalra nézek, még elkapom tekintetüket, de pontosan 11 perccel a rajt után én is áthaladok a kapu alatt, és beleveszek a csodába. Felvett ritmus, szemerkélő eső. Mély lélegzetek, hömpölygő emberáradat. Tudatosul bennem a táv, hogy nem kevés, hogy imádom ezt. 5 km-rel búcsúztatjuk az esőt. Az ég is velünk örül. A város csodálatos, a zöld lufi előttem járja táncát. Jó helyen vagyok.
7 km, és már össze is kentem kabátom oldalát zselével. Jellemző módon. Emelkedő, de meg se érzem, erős vagyok, számolgatok, tapsolom a zenészeket. Mosolygok a szurkolókra, s keresem, kutatom szeretteimet a tömegben. Az út maga a táv, és ez az út maga a csoda. Élvezem minden pillanatát. Se melegem, se ne fázom, csípőfájdalmam se akadályoz semmiben. Kiegyensúlyozottan haladok, s együtt örülök társaimmal minden újabb kilométertáblának. A várkert bazárnál ismerős hang: „nagyon jó vagy kedvesem, negyedik vagy, már a negyedik vagy!” És fülig ér a szám, és megtalálom Őt, és úgy örülök, hogy túlfutok iramfutóimon. Körülöttem mindenki nevet, jó szakaszon kitart a téma, ha én a negyedik, ők is jó pozícióban állnak.
Már majdnem a táv felénél járunk. Eddig ismeretlen terep, a Váralagút következik. Leírhatatlan. Ahogy oda berobbanunk. Mindenki kiabál, sikít, kiereszti a hangját. Lúdbőrözök az érzéstől, hogy közéjük tartozom. Míg élek, nem felejtem el az érzést. Féltáv, és teljesen jól vagyok. Visz a lábam, fejben is minden rendben. Figyelek magamra, társaimra, matekozok tovább. A távolban felsejlik a következő frissítőállomás, de csengő-bongó hang üti meg fülem a rakpart magasából. Alig látom kisfiam fejét a fal takarásában, de ott van, bőszen csapkodja szurkoló ballonjait. Kiabál, és rohangál fel-le. Megjelenik mellette kedvesem is, rohannak előre, így ezen a szakaszon újra és újra találkozunk. Vidám vagyok, ezerrel pumpál a szívem. Búcsút intek, és feltöltekezve haladok tovább. Elmondhatatlanul sokat jelentenek, feldoppingolnak ezek a röpke találkozások. Pillanatokra kisüt a nap, de semmi nem változik, rendben érkezem a Szabadság-hídra. És ismét itt vannak Ők, Imi fotóz és kiabál, Patrik megfogja kezem, s velem fut egy szakaszon, belekóstol anyja imádott világába. De már rohannak is tovább, elgondolom, lehet, többet futkorásznak, mint én, hogy eljussanak mindenhova.
16 km van még hátra, banánt eszek, átmozgatom beállt vállamat. Pici lelkisegélyre már szükségem van, így elképzelem, hogy otthon vagyok, s mára két tókör a feladat. Így már elviselhetőbb a hátralévő táv, újsütetű lendülettel folytatom utam. Eszek, iszok, szorosan iramfutóim nyomában haladok. Újabb emelkedő, Margitsziget, kicsit belassulok, de nem fáj, nem okoz problémát utolérni csapatomat. Elérkezik a bűvös 32-es tábla is, már csak tíz kilométer, ezt bármikor, ennyi a hétköznapi edzésmennyiségem, tudom, hogy menni fog. Nincs fal, nincs visszaesés.
7 km van hátra, előveszem utolsó adag zselémet. Menet közben venném magamhoz, de egy mellettem elrobogó futó véletlenül meglöki könyököm, a sűrű barna zselé beteríti arcomat, nyakamat, végig a ruhám elejét. Ragadok, kínlódok, nincs más választásom, vissza kell mennem a frissítőpont elejére, hogy megmosakodjak. Drága percek telnek és vesznek így el. Locsolom magamra a vizet, s közben érzem, hogy szép lassan szétesek. Mert az idő, az a francos idő. Mire úgy-ahogy helyrehozom magam, bekövetkezik, amitől féltem. Nem látom a zöld lufit. Kicsúszik a lábam alól a talaj, lemerevednek a lábaim, nehezen szedem magam össze.
6 km, és felveszek egy saját tempót, de nem tudom, hogy állhatok, az órámra ránézni se merek. Előre nézek, csak előre, de nem látom őket. 5 km, és Nyugati-téri felüljáró, és talán az elkeseredés visz olyan gyorsan fel a tetejére. 4 km, és meglátok egy táblát – MÉLTÓSÁG – és mintha személyesen nekem szólna. Összekapom magam, 3 km, ennyit bármikor, ennyit fél lábbal is, és 40-es tábla, és mintha most kezdtem volna az egész futást. Érzem, hogy gyorsulok, és már 41, és ezer ember, ordítják, hogy nincs sok hátra. Áldott, imádott 42-es, torkomban dobog a szívem, befordulok a célegyenesbe. Tudom, hogy valahol ott a családom. Tudom, hogy torkuk szakadtából kiabálnak. Tudom, hogy vágyják, vegyem észre őket. De csak előre nézek. Csak az órát látom. És hiszem, hogy meglehet. Hogy bent lehetek 4:30-on belül. ű
Hősök vagytok, olvasom, és átlépem a célvonalt. Lendül a karom, nyakamba kerül az érem. Megzörren a telefonom. Sms. Megjött a befutó időm. 4:30:17. És eltörik a mécses. 17 másodperc. Tudom, nem lenne szabad. Tudom, ez semmit nem jelent. És csak remélni merem, ezek a könnyek örömkönnyek inkább. Megérkeznek sorban, Patti és Gergő, Imi és Patrik, Csenge és Dani. És egymás szavába vágunk.
17 másodperc hajtogatom egyre, ott voltunk, kiabáltunk neked, mondják ők. Annyira jó volt, mondom vidoran, annyira büszkék vagyunk rád, mondják ők. Boldog vagyok, és erős.
És hálás. A sorsnak, hogy futhatok. A családomnak, hogy mindig mellettem áll. A barátoknak, futótársaknak rengeteg biztatásukért. Iramfutóimnak, hogy segítettek céljaim elérésében. És a SPAR Budapest Maraton®-nak, hogy újra átélhettem ezt a csodát. Autóba szállunk, kedvesem vállára hajtom fejem, és elered az eső…
