„32-nél megálltam leültem egy padra és elkezdtem sírni” – meséli Naszódiné Szilágyi Szilvia, aki a szeptemberben elhunyt nagypapája emlékére teljesítette a 31. SPAR Budapest Maraton®-t.
Hol is kezdjem? Évek óta erre készültem. Számtalan félmaratont futottam már, s úgy éreztem, itt az ideje futnom egy teljeset. Mindenki biztatott, csináljam meg, képes vagyok rá.
Készültem rá, sokat edzettem. Egy valami sajnos közbeszólt, ami miatt nem mentek úgy az edzések: nagypapám beteg lett és a betegsége engem is nagyon megviselt lelkileg, fejben nem voltam sokszor ott. Vagy kimaradtak az edzések vagy nem úgy sikerültek.
Aztán jött a legrosszabb. Papa meghalt szeptember 11-én, akkor amikor a Wizz Air Budapest Félmaratont futottam. Teljes letargia következett. A maratonra már be voltam nevezve, így ezért sem meg a papa miatt sem szerettem volna feladni az indulást, neki megígértem hogy le fogom futni!
A rajtnál vegyes érzéseim voltak. Jó volt ott lenni, hisz ez volt az álmom, de olyan furcsa érzésem is volt. A 3:45 ös iramfutókkal indultam, ez volt a terv, hogy mindenképpen velük menjek, így legalább tudom tartani a tempót és könnyebb lesz csapatban futni.
Már a 2. km-nél éreztem, hogy a térdem fáj, akkor még csak a jobb. Sajnos a verseny előtt két nappal jöttek a fájdalmak, pénteken még masszázs meg csontkovács, hátha segít valamit, de csak enyhítette sajnos. 16-18-nál már nagyon fájt, de még az iramfutókkal mentem 28-ig. Ott sajnos vissza kellett vennem a tempóból. Brutál módon fájt ott már a térdem, 32-nél megálltam leültem egy padra és elkezdtem sírni. A fájdalomtól is meg azért, mert belegondoltam abba, hogy a hosszú évek munkája lehet, hogy kárba vész, és fel kell adnom a versenyt!?
Odajött egy doki, azt mondta: adjam fel! Akkor azt mondtam jó. Aztán felálltam, ittam két pohár kólát, még egy picit sétáltam, majd elindultam. Végig a Papám volt a fejemben, hogy miatta sem adhatom fel, hiszen neki nem ezt ígértem!
Az utolsó 10 km gyötrelmes volt, iszonyú fájdalommal. Akkorra már a másik térdem is fájt, valószínű azt terheltem. A Nyugatinál még a férjem futott velem pár métert, biztatott, hogy nem adhatom fel, menjek, ahogy tudok, de csináljam meg.
Megint sírás. Az utolsó 4 km egy örökkévalóság volt, az nehezen ment már.
Beértem, megcsináltam. Mikor a nyakamba akasztották az érmet, el sem hittem, mit teljesítettem, de még most sem hiszem el teljesen!
Az időm: 3:55. A terv 4 órán belüli idő, úgyhogy simán sikerült. A férjem nyakába borultam, és csak sírtam! Örömtől és fájdalomtól, és attól hogy a papa ezt nem élhette meg. Mindig büszke volt rám, hogy futok! Remélem most is az, és fentről figyelt!
Fejben dől el! Ezt most már magam is tapasztaltam! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagyok fejben, de ezek szerint semmi nem lehetetlen, csak akarni kell! Akárhogy fájt is, mégis meglett!
Köszönöm hogy ezt leírhattam, ez volt az én kis történetem az első és nem utolsó maratonomról.
