Harmadszorra osztja meg maratonfutó élményeit Baráth Andrea, aki egyéni legjobbjával ért célba a 31. SPAR Budapest Maraton®-on. Ezúttal inkább lelki feldolgozást írt, ezért is hívja maratonoját lélekmaratonnak. „Nem akarom ezt az egészet” – ide is eljutott fejben.
Majd két hét kellett hozzá, hogy leülepedjen az élmény, hogy helyükre kerüljenek a gondolatok. Öt év munka teljesedett ki ez év október 9-én. Három teljesített SPAR Budapest Maraton® után meglett a negyedik. Magamban csak lélek maratonnak hívom. Mert az első olyan szép volt, olyan felhőtlen, nem volt más vágy, csak hogy végigvigyem, erőmhöz mérten a legteljesebb módon. A második olyan szerelmes volt, együtt indultunk Kedvesemmel, s bár nem kéz a kézben futottuk, s a sors úgy kívánta, hogy én loholjak utána, remek volt, és meghozta a várva várt négyes számmal kezdődő időt. A harmadik a bizonyítás útja lett, kitűztem a négy felet, s pár másodperc híján sikerült is véghezvinnem.
És most ott álltam újra a rajtzónában, szokásos kapkodásos mivoltomban, hihetetlen izgatott állapotban. A kordon mellett Kedvesem, és megint az az aggódós biztatós érzelmes minden az arcán. Én pedig toporgok, és koordinálatlan mozdulatokat produkálok, mint egy betöretlen csikó. Nem indul a telefon, nem indul az óra, s talán ez rossz ómen is lehetne, hiszen fontos, most olyan nagyon fontos számomra az IDŐ.
A 4:15-ös zónába állok, most ez az álom, ezért dolgoztam egy éven át, módszeresen teljesítve a néha kegyetlenül nehéz edzéseket. Mögöttem sár, eső, hó, jeges szél, és égető napsütés, de most újra itt vagyok, újra a helyemen vagyok. Várom az indulást, várom a robbanást, de félek is, de a félelem most valamiképpen olyan felemelő. Megindul a tömeg, visszamosolygok kedvesemre, s hamarosan lódulunk is. Behelyezkedek az iramfutók mögé, és érzem, hogy visz a lábam, a szívem, az agyam, mindenem.
Már oly ismerős ez az egész, mégis megint más. Mert ma valahogy befelé fordulok. Látom a szurkolókat, hallom a zenét, de sokkal erősebbek a fejemben zajló gondolatok. Látom az utam, ahogy idáig jutottam, az áldozatokat, melyeket hoztam, látom ezt az egész hatalmas szerelmet. Egy kilométer, és kettő és erős a tempó, de a testem lazán idomul hozzá. Trikóban, s kis szoknyában vagyok, süti a nap a karomat, s mosolygok, ha az első maratonra gondolok, beöltözve pulóverbe, nadrágba. Megváltoztam, alkalmazkodtam, megtanultam ezt is.
És megyünk tovább, néha kitekintek, ellenőrzöm a helyem, tekergetem a nyakam, keresem az én saját bejáratú szurkolómat. Nézem az időt, és tudom, minden jó, már ittam is, nem fáj semmi, nem nyom, szúr, szorít semmi. Ezer százalékon égek, és sakkozok fejben tovább. Jöhet az alagút, a vidám kiáltások, s átjár ismét a közéjük tartozom érzése. Hét kilométer, az én mérföldkövem, ennyi egy tókör, egy edzés során, no ezt kell még ötször.
És ránézek az órára, és annyira jól állunk, hogy ez szabályosan megrémít. Fogom én ezt bírni? Ahogy elhangzik a kérdés a fejemben, már tudom, hogy hibát követtem el, hogy a gondolataim rossz útra visznek. Próbálom lerázni a görcsös félelmeket, és élvezni tovább az utat, hiszen hahó, itt vagy, és jól vagy, és minden rendben, te buta ló. Bekeveredek egy francia csapat közepébe, hallgatom őket, ahogy ejtik azokat a szép szavakat, és iszok megint, és végre meglátom életem párját. Kiabál és bíztat, és mosolyog rám, és öröm önti el a szívem, és fussunk csak tovább. Ismerősökbe botlok, és újra fent vagyok.
A lelkizés nem hagy el, nem is értem, talán a sok fizikai munka most így csapódik ki, de miért pont itt, és miért pont most, amikor fejben is kell az erő, de még mennyire hogy kell. Intek a fotósnak, keresem az egyetlen bringásomat, és megyek-megyek tovább. Meglátom a 13 kilométert jelző táblát, és már majdnem kész a második kör is, és még mindig minden nagyon remek. Lábak, tüdő, vállam, nem fázok, nincs melegem, minden ideális. Ismeretlen utakon járok, visszagondolok a Margitszigetre, picit kesergek miatta, de tudom, nincs miért, most ezt kell legyőzni, és ebből a szemszögből csodálni a várost.
Változnak körülöttem az arcok, keresgélem a számokat, hármas, négyes, ötös zóna keveredik már. Én még jól vagyok, még a helyemen vagyok. Közeledik a féltáv, de 18 km-nél elfáradok. Nem fáradni kezdek, hanem hirtelen megrogyok. Nem értem, hiszen felkészültem, jó erőben vagyok, akkor mi a baj? Visszafele számolok, pedig ezt még nem szabad, még messze a cél. Nem megy, nem megy, ezt súgja az agyam, és olyan tehetetlen vagyok, pedig mennie kell. Újratervezek, s új célt tűzök ki, rövidtávút, hogy legalább a 21-es tábláig az iramfutóimmal maradok. Utána majd meglátjuk, majd akkor újra kitalálom. Az elhatározás megszületett, most így valahogy könnyebb, húzom-vonom magam, és már métereket számolgatok a kilométerek helyett.
Féltávnál tulajdonképpen befékezek. Nézek a távolodó iramfutók után, és valamiféle dac mászik felszínre, és hisztizik, hogy nem érdekel, nem érdekel az idő, miért volt ez fontos, miért nem elég, ha csak szépen lefutom. Sírni tudnék. Két kilométert adok magamnak, hogy összeszedjem szétesett lelkemet, testemet. Jelentősen belassítok, nyalogatom sebeimet. Nincsenek itt a gyerekek, mindig eljöttek, most egyikőjük sincs itt, és majdnem eltörik a mécses.
Kitapogatom övtáskámban a születési karszalagokat, örök kabaláimat, kapaszkodom beléjük kicsit, és csoszogok, szó szerint csoszogok tovább. Keresem Imrémet, de nem látom, hol van, már ő sincs itt velem, és nem akarom ezt az egész. Így jön el a 23-as tábla, és elnyammogok egy zselét, és valahogy eljutok 24-ig, amikor rákoncentrálok egy előttem haladóra, és látom váltót fut, és irigykedem, neki mindjárt vége, én meg itt szenvedek.
Amit most ebben a pillanatban gondolok, azt leírni is szörnyű. Kiszállok. Ki akarok szállni, meg akarok állni, abba akarom hagyni. Hol van már Imi, hogy megmondjam neki, hogy felpattanjak hozzá a bringára, és vigyen haza. Nem akarok maratont futni. Nem akarok futni. Nem akarom ezt az egészet. És a következő kilométerek arról szólnak, hogy keresem Őt, hogy megmondhassam neki. De talán érez valamit, mert nem kerül utamba.
És szép lassan kidühöngtem magam, és arra koncentrálok, hogy nem szabad megállni, és belesétálni, persze csak addig, míg ki nem szállhatok, addig méltósággal kell haladni tovább. 28 km, még két tókör van hátra. És meglátom mellettem az ismerős arcot, és intek neki, hogy nem bírom. Hogy mérhetetlenül fáradt vagyok. És mondja, hogy menj tovább, kérlek menj, nagyon szépen haladsz. De az órám nem ezt mutatja, már hét perces ezreim vannak.
Mit tegyek, mit tegyek? Mit is szerettem volna? Zsinórban tíz SPAR Budapest Maraton®-t, ezt szerettem volna, és ez már a negyedik. Egyszer hármassal kezdődő nettó időt, ezt szerettem volna, és tavaly már 40 percnyi javulásnál jártam, hát miért adom fel? Példát mutatni a gyerekeimnek, akik tudom, most minden pillanatban rám gondolnak, hát ezt is nagyon szerettem volna. És megfelelni önmagamnak, learatni a gyümölcsöt, és mosolyogni a célkapuban, atyaég, de szerettem volna. Hát menni kell tovább, kérlek menj tovább.
Tíz kilométer, ennyit bármikor, bármelyik edzésen, nem baj, ha lassabb, csak ne állj meg, ne sétálj. Igyál, egyél, és egyik lábad a másik után. Ez a harc már fejben dől el, ügyesnek kell lenni, és kitartónak, és picit mintha gyorsulnék talán. A 4:15-ös csapatot már nem látom, de még a 4:30-ast se, hát nem olyan tragikus a helyzet.
És szép lassan visszatér minden. A hit, az erő, az akarat. Kedvesem néha mellém ér, és picit szomorú az arca, és adni szeretnék neki az örömből, minden pillanatban mellettem állt, jött velem esőben, sárban, hát miért kesergek én.
Nyugati téri felüljáró, a nagy büszkeségem, soha nem sétáltam még fel, mindig felfutottam rá, lassan és még lassabban, de futottam, hát most is ezt teszem, begyújtom a rakétákat, hisz mindjárt itt a cél. Tovább és tovább, és újra hallom a zenét, újra látom a szurkolókat, és tudom, megnyertem a csatát. Öt kilométer van hátra, s végre meg merem nézni az időt. Hogy mi lehet a vége. Ez szinte szárnyakat ad. Nem is fáj semmi. Tán eddig se fájt. Erős vagyok, és felkészült, és valaki már nagyon vár rám.
Tovább, tovább. Városliget, és jaj, jobbra a cél, de még el kell menni balra, de nem baj, közeledünk, és meglesz az egyéni csúcs, csak menni kell, csak csinálni kell. Gyorsulok, és fordító, és már a cél felé tartok. Ezerrel veri a ritmust a szívem. Hova tűnt a fáradtság, hova lettek a borús gondolatok?
42-es tábla, te mindig áldott, szívemnek kedves szám, itt vagyok, itt vagyok én is! És be a célegyenesbe, és a mosolyt nem kell elővarázsolni, mert kevélyen ül már az arcomon. A szemem a kijelzőre tapad, 4:30-as bruttó idő, ennyi volt tavaly a nettó, hát sikerült, hát megcsináltam. Átrobbanok a célon, és szívemre ölelném az egész világot, és fene vinné el, akár még futnék is tovább.
Negyedszer is felkerül az érem, negyedszer is a legjobb helyre. Itt vagyok, újra otthon vagyok. A maga nemében páratlan 4 óra 22 perc 36 másodperc után. Felülemelkedtem önmagamon, s hegyeket léptem át. Csodák nincsenek, de küzdeni mindig tudni kell.
Négyszeres maratonista vagyok! Futó vagyok!
