„Ha egyszer célba érsz egy maratonon, onnantól más ember vagy.” (Hal Higdon)
Az idézetet még áprilisban mentettem le a telefonom mappájába. De nem tegnap lettem más ember. Hanem akkor, amikor lementettem. Amikor elkezdtem készülni. Amikor elkezdtem igazán, szívből futni.
Amikor elindultam tegnap a Hősök teréről, az Andrássy úton sírtam. Aztán összeszedtem magam, megérkeztem igazán. Mert az első célom, hogy a Bátor Tábornak a tervezett adományt odaadjam, már megvolt. (Köszönöm Nektek!) A második, hogy mosollyal érjek a célba, még váratott magára (40 km), így nem lehetett könnyes a szemem!
Élveztem a futást. Nem néztem sem időt, sem pulzust, sem távot. Csak szaladtam.
S hogy milyen volt magammal lennem 3:11:37 perc alatt?
Nem volt kérdés, hogy az első maratonomat Budapesten futom. Nekem ez a város a futópályám. S mint mindig, most is csak tátott szájjal élveztem, amit láttam. Minden épület, kanyar más emlékhez, emberhez, élményhez köt. Velem voltak. Velem voltatok.
Hálával adózom minden barátomnak, aki személyesen kiáltotta a nevemet, akikről tudtam, hogy várnak. És azoknak is, akik üzentek, vagy gondoltak rám. Minden energiátokat magammal vittem az útra.
A lila pólóhoz a Bátor Tábor Élménykülönítményének szurkolói adják az igazi energiát és hitet! Köszönöm Nektek a sok energia-pacsit, csatakiáltást, mosolyt.
Frissíteni nem tudok. Mi lenne, ha tudnék… De a víz a legnagyobb ajándék! Akkor is, ha a fele a ruhámon landol 😀
A „kevesebb mint egy szigetkör” felirat nagyon találó, de nem igaz… Hazudnék ha azt mondanám, hogy az utolsó 4 kilométer jól esett. De beleálltam, mert tudtam, hogy a szüleim és az öcsémék várnak a célban. Igaz, 20 perccel későbbre. De meghallani, ahogy a speaker a nevemet mondja, és sírva borulni az Édesanyám vállára a célban… az a nem elmondható kategória…
Nem az a nagy dolog, hogy lefutottam a maratont. A nagy dolog az a kegyelem, amit ehhez kaptam.
Hálás vagyok. És boldog. És egy picit valóban más ember. Jó ideje már…
