A világbajnoki ezüst- és bronzérmes evezős, Galambos Péter is megírta nekünk maratoni történetét! Állítja: a maraton nehéz és makacs.
Sose tettem még ilyet. Soha nem írtam beszámolót egyetlen versenyemről sem. Talán most azért teszek mégis így, mert a most hétvégi verseny más volt, mint a többi. Most nem hajóban ülve küzdöttem, hanem egy számomra új terepen tettem próbára magamat; futottam. Egy olyan sportban, akartam kipróbálni magamat, amit közvetve már évek óta űzök, – hisz az evezés „velejárója” a futás – mégis csak pár éve jutottam el arra a szintre, hogy élvezzem is. Egy korábbi félmaratonra való felkészülés során szerettem meg a látszólag legegyszerűbb sportot, a futást. Az akkori edzések, majd a verseny sikeres teljesítése után vált világossá: nincs visszaút, megfertőződtem. Beleszerettem a futásba, és azóta azon járt az agyam, mikor mehetek már végre neki, a nagy, hatalmas maratoni távnak, a 42,2 kilométernek. 2015 tavaszán elém keveredett a verseny honlapja, és pár perces gondolkodás után már túl is voltam a nevezési procedúrán. Október 11-én indulni fogok életem első maratoni futóversenyén…
Többen érdeklődtek az esemény után, számoljak be milyen volt. Mindenkinek szívesen elújságoltam volna azon nyomban, de 42 km igenis hosszú táv. Nem lehet pár rövid mondatban leírni az élményeket. Mert abból volt bőven. Főleg, hogy az első ilyen versenyemet futottam. Éppen ezért gondoltam, hogy a most következő sorokban gyűjteném össze mindazt, ami a hétvégén történt.
- október 11. vasárnap, 30. SPAR Budapest Maraton.
Mivel az evezés a fő profilom, a felkészülést csak a világbajnokság után kezdtem el. 1 hónapom volt arra, hogy a jó keringésem mellé megfelelő futóművet kovácsoljak magam alá. Elmondhatom, hogy jól sikerült, magabiztosan vártam a rajtot. Szűk 300 km-t gyűjtöttem ez idő alatt, egészséges voltam és motivált. Teljesen reálisnak éreztem a magam által kitűzött cél elérését, vagyis, hogy 3 óra- 3 óra 5 perc között érjek célba.
Egyetlen tényező azonban zavart napok óta. Esőt ígértek vasárnapra. Sok esőt. Széllel. Evezős létemre ilyenen majréztam.. Vizes leszek, a cipőm is vizes lesz.. Szégyen! Szombaton mikor utoljára megnéztem az előrejelzést, és a szuggerálásom ellenére sem oszlottak a digitális esőfelhők, tudomásul vettem, és elfogadtam: igen vizes leszek; pont. Elfogadtam, megnyugodtam és kiválóan aludtam.
Minden a terv szerint történt. Pisilés közvetlenül az start előtt; egy müzli szelet, és egy magnézium bepuszilása. Pontosan 15 perc volt az indulásig. Az akkor épp csepergő eső pedig elállt. De szinte nem is érzékeltem, nem foglalkoztam vele. Koncentráltam. Pont, mint egy evezős verseny előtt. De nem igazán ment. Olyan más volt ez. Körülöttem profi futók, láttam rajtuk a feszültséget, az elszántságot. Amikor vízi terepen vagyok, én is hasonló képet festhetek, de itt most olyan együgyű voltam. Ugráltam, melegítettem, és nyugodtságot éreztem. Pedig már csak 2 perc volt a rajtig. Ekkor üzemeltem be a POLAR V800-at, hogy biztosan jelet fogjon a műholdakról és a szívverésemről egyaránt. 3 órányi kaland veszi kezdetét másodperceken belül. Ezt akartam, erre készültem, erre vágytam. Hát most megkapom. Visszaszámlálás kezdődött 10-től.
RAJT!
Elindultam a tömeggel, nagyon jó pozícióban kezdtem a futást, csupa gyorslábú futóval a környezetemben. A tempó ennek megfelelően gyors is volt számomra. Az első 2 km gyakorlatilag arról szólt nekem, hogy fékezzek, mert köztudott szabály ezen a távon, hogy „NE FUSD EL AZ ELEJÉT!”.
Betartottam azt hiszem, de így is 4:10-es 1000-ket mentem az első 2 km-en. Pedig Az Andrássy út nem is lejt. (4:25 körüli kezdéssel számoltam, amolyan melegítés jelleggel.) Ezt követően, a pesti belvárosban kanyarogva megtaláltam a ritmusomat, ráálltam a 4:20, illetve az azon belüli ezrekre. (Ez volt az a tempó, amit edzéseken nagyon simán hoztam, ki tudtam kapcsolni és csak suhantam 150-es pulzus alatt.) Azonban valahogy nem ízlett a futás. Nem éreztem jól magam. A bal talpamban éreztem fura feszülést, és a jobb térdem is mintha fájt volna. De könyörgöm, 5 km telt el!! Hipochondriás tüneteim mellé még a pulzusom is 10 ütéssel magasabb volt.. Nem voltam boldog, nem ezt vártam ettől a naptól. Futni akartam, élvezni akartam és legfeljebb a végén akartam szenvedni, amikor már elkerülhetetlen. De nem a táv nyolcadánál! Hamar elhessegettem az összes képzelt „betegségemet”, mondjuk a pulzusom nem lett alacsonyabb, tehát a Parlament mögötti utcákban járva megbarátkoztam a 160 körüli pulzus adattal. De még mindig volt egy zavaró tényező, pisilnem kellett, de nagyon. Minden lépésnél éreztem, amit ilyenkor az ember érez… Gondolataimat ekkor az az elmélet foglalkoztatta, hogy mikor és hol ürítsem ki a tankot. Az első ötlet a féltáv volt. Tudtam, hogy minden frissítő állomásnál van Toi-Toi, tehát ez a része nem izgatott. Kibírom addig. Á, ne cipekedjek már feleslegesen, a következő helyen pisi. NEM, mert akkor lemaradok a belga „barátaimtól”, – akik 5-en voltak és nagyon jó 4:16-os km-ket futottak – (3 órás befutóidőhöz való tempó). Sajnáltam volna feladni ezt a pozíciót, olyan jól utaztam mögöttük. Aztán a Margit hídra érve újra az a tézis került előtérbe, hogy csak üres húgyhólyaggal kéne ezt lefutni. Már a Margitsziget közepén haladtunk, mikor ez a két lehetséges alternatíva kb 10-szer ütközött egymásnak. Végül az azonnali pisilés mellett döntöttem, rögtön a táv elején 8,5 km-nél, a második frissítési pontnál. Viszlát belga cimborák, jó napot nem kalkulált +40 másodperc. Kisgalamb a boxban…
Már a következő 200 méterben úgy éreztem, hogy az Univerzum legjobb döntését hoztam meg. Kikönnyültem, és ekkor vettem azt is észre, hogy tulajdonképpen jó dolog ez a futás, és nem is fáj se térd, se semmi, menjünk-menjünk, érjük utol a belgákat, persze csak okosan, mert még van hátra harminc akárhány km. Érezhetően gyorsabb lettem, amit az órám is visszaigazolt. Stabilan 4:15 alatt hoztam a km-ket. Elárulom, volt egy segítségem is. Egy szemtelenül alacsony és vékony személy, aki olyan gyorsan futott, mint én. Csak ő lányból volt. Ezért is volt segítségemre, hisz a férfi büszkeségemet féltve nem hagytam, hogy leelőzzön. Szépen egymás mellett, egy csapatot alkotva daráltuk be az előttünk állókat, pontosabban futókat. A belgákat is. Tényleg gyorsak voltunk. Ez az akció a 10. km-től – az Árpád hídtól – egészen a 16. km-ig – Széchenyi Lánchídig – tartott. Éreztem, mintha nem lennénk egy kategória, gyors volt és olykor-olykor el is lépett tőlem; és rendre csak a jó kanyarívek vételével tudtam visszazárkózni. Aztán a Lánchídon át a budai oldalra érve szépen becsomagoltam a férfi büszkeségemet és képzeletben bedobtam a Dunába. A kis gyalogkakukk otthagyott. Talán bírtam volna vele, de ekkor még a felénél se jártunk a távnak, és okos akartam maradni, mint inkább büszke. Egyedül folytattam az előzgetést, hiszen továbbra se lassultam.
Innentől kezdve felvettem a PACMAN szerepet és szépen megettem minden előttem haladót. Az alagútból kijőve, és a budai rakparton, haladva délnek, ritkulni kezdett a tömeg és egyre inkább kezdett hasonlítani a futásom arra, amit edzéseken csináltam, egyedül. Kikapcsoltam és ekkor kezdett a tekintetem elhomályosulni. Kellett is, mert ez a szakasz volt a legmonotonabb része a pályának (szerintem). Csak mentem és mentem. Ezen a részen volt a 21 km-es kapu. A terveim szerint itt néztem meg először az időmet hol is állok, és nyomtam az órámon egy kört jelző gombot.
21,1 km – vagyis a Féltáv
21 kilométer. Hmm 1:30:45. Ez tök jó. Úgy vágtam neki a versenynek, hogy a második fele lesz a gyorsabb és így jön ki a 3 órás idő. De mi az a nagy piros kapu? Áthaladtam alatta. Ellenőrző pont, rajtszámba épített chip levette az időmet. De miért tolták el a 21-es kilométert jelző táblától odébb? Már túlhaladtam rajta, mikor leesett, hogy: PERSZE, a 42,2-nek a fele nem 21, hanem 21,1. Miután kiröhögtem magam (szigorúan magamban), kissé el is kedvtelenedtem, ugyanis ez azt jelenti, hogy a fent írt időeredmény nem a féltávot jelöli. Hiszen onnan még volt pontosan 100 méter,ami Usain Boltnak 9,5 mp, de nekem itt és most kb 20 mp-be telt. Tehát a féltáv: 1:31.09. Lehet szedni a lábakat a végén. A 3 órás célba érkezéshez 1 óra 29 perc alatt kell teljesítenem a maradék 21,1 km-t. Ilyenre volt már példa nem egyszer nem kétszer, de olyanra még nem, hogy előtte futkározok ugyanennyit nem kevésbé lassú tempóban. De jól éreztem magam. Nagyon sok energiám volt. Minden frissítőpontnál ittam, egy magammal vitt energia zselét és magnéziumot is betoltam az út során. Ez így volt tervezve. Ügyes fiú…
A Rákóczi híd alatt fordultunk vissza észak irányába (végre). A pálya egyik pontján se szerettem a visszafordítókat, mert megtöri az értékes lendületemet – vannak ezzel így sokan szerintem – . De most először örültem neki. Ugyanis szembe elhaladva láttam a gyalogkakukk lányt, aki otthagyott korábban. Kb 30mp előnye lehetett, pont annyi, hogy az egyenesekben nem láttam őt (egyrészt mert olyan kicsi volt, hogy kitakarták őt a többiek, másrészt meg az én szemem se a régi.) Mikor megláttam, tudtam, hogy még utol fogom érni valahol.. 23 km-nél jártam ekkor. Megindult hát a kergetőzés. Ritmust váltottam, 4:10 alatti 1000-ek jöttek. A budai oldalon már csak a Szabadság hídig mentünk, majd át Pestre, ismét dél felé, és visszafordító a Bálnánál. Ez nem volt több mint 3km. Ezen a szakaszon folyamatosan daráltam be az embereket. Mentem, mint egy úthenger, vagy maradjunk inkább a Pacman-nél. Az „áldozatok” közt köszönthettem az addigra talán belassuló gyalogkakukk csajszit is. De olyan gyorsan mentem el mellette, hogy csak na. (Még talán rá is gyorsítottam, csakhogy érezze, ki itt a kemény). Lehet nem szép tőlem, de engem tényleg örömmel töltött el. Jobbnak találtam magamnál őt, mégis okosabban futva, elé kerültem. Többet nem találkoztunk, mint ahogy azokkal sem, akiket sorra hagytam le. Engem már nem előzött meg senki. Nagyon motiváló érzés volt. Repültem!
A pesti rakpart
26-tól 32 kilométerig tartó hosszú-hosszú szakasz. Ezt mondhattam volna a legunalmasabb, legmonotonabb és ilyen szempontból legnehezebb résznek. De nekem nem az volt. Sőt nekem pontosan az ellenkezője volt. Ez a 6 km volt azt hiszem a maratonom csúcspontja. Talán a kedves barátom, a Duna volt segítségemre. Nem tudom, de itt új dimenzióba léptem ez egészen biztos. Begyorsultam, és 4:00-s km-ket kezdtem futni. Ekkor már rég nem érdekelt pulzus, rég nem érdekelt tempó, csak mentem, mintha muszáj lett volna. Továbbra is nagyon jó volt számomra, hogy mindig volt kit utolérni. Igaz, ez már egyre inkább a mezőny eleje volt, kisebbek voltak a sebességkülönbségek, de én voltam a leggyorsabb közülünk. Előztem jobbról, előztem balról. Néha szélárnyékot fogtam az erős északi szél miatt, és csak az utolsó pillanatban léptem ki az „áldozatom” mögül, mint valami forma 1-es autó. Tényleg úgy éreztem magam. Élveztem, haladtam.
29 és 30. km között volt egy pont, amikor először éreztem azt, hogy meg fogom csinálni, hogy nyoma sincs a fáradtságnak, fájdalomnak, és hogy milyen jól megy. Szürreális volt, olyan érzelmeket váltott ki belőlem ez – az ennél sokkal összetettebb – gondolat, hogy majdnem sírtam. Elképesztő. Sok blogbejegyzést olvastam maratonokról, ironman-ekről, de ilyen jellegűvel nem találkoztam. Sírni a táv közepén, azért mert jól megy… Na de csak az érzés kerülgetett, fizikailag azért nem sírtam, ugyanakkor olyan energialöketet adott ez a körülírhatatlan érzés, ami ismét elrepített jó pár km-ig. Ismét közeledett az Árpád híd. Itt már jártam ma, innentől kezdődött a verseny számomra, innentől élveztem azt, amit csinálok. Akkor 10 km után futottam itt. Most 10km-rel a vége előtt vagyok ugyanitt. És pontosan tudtam, hogy innen várható az a bizonyos pont, amire minden hozzáértő felhívja szíves figyelmünket: A FAL. Edzéseim során kétszer jártam 30 km felett. Nem volt különösebb holtpontom. Kíváncsian vártam hát, hogy most jön e? Nagyobb a tempó, magasabb a pulzus, nagyobb a tét, versenyen vagyok.. És a fal nem kérdez, ő csak úgy lesz. Akár a következő lépésben előtted teremhet. Ettől tartottam kicsit, nem akartam díszes keretbe foglalni a versenyemet. Nem akartam egy rossz érzésű kezdés és egy rossz érzésű befejezés közé foglalni ezt a pillanatnyi szárnyalásomat. Annyira nem akartam, hogy inkább elébe mentem a dolgoknak és a 32. km-től (Az Árpád hídtól) át a Margit-szigeten át, egészen a 36. km-ig (Margit hídig), támadó jelleggel futottam és belül szinte üvöltve mondtam, hogy „Gyere te bu.i FAL! Gyere ha mersz!” Hergeltem magam.
Nem tudom, hogy meghallotta e, vagy mi történt, egy biztos: ha volt is ott a szigeten fal, én azt porrá zúztam ezzel a tökös monológommal. Átvágtattam a szigeten, továbbra is előzve a sporttársakat. Volt, akire szerintem a nekem szánt fal is rádőlt, mert olyan szintű hörgő és küzdő futók mellett mentem el, hogy ha lett volna időm, sajnáltam is volna őket. De nem volt időm. Az óra ketyegett és kellett az a 3 órás cél. Bebutultam. És csak szedtem a lábam.
Újra Pest utcái
Az utolsó 6 km vette kezdetét. Beértem a pesti szűk utcákba, egy valamit vártam nagyon, a Nyugati téri felüljárót. Valahogy az volt egy olyan pont, ami után már gyerekjáték lesz az egész. De csak kanyarogtunk ide-oda, olyan lassan jött el, el se hittem. Aztán mikor ráfordultam végre elengedhettem a lovakat, legalábbis ez volt a terv. Innen már lehet nyomni, ha maradt még bennem. Maradt még bennem, igen. Nyomtam neki igen. De nem gyorsultam valahogy. A lábaim kezdtek beállni. Már nem voltak olyan szorgalmasak, mint korábban. Nem igazi fáradtság volt ez, inkább csak nem engedelmeskedtek. Azért ha gyorsulni nem is, de tartani tudtam a sebességet, amivel még mindig tudtam előzni embereket. Csak most tényleg küzdeni kellett.
Finis
Utolsó 3 km jött. Lehel utca. Alig 1000 méter egyenes, tudtam jól. De amennyire vártam azt a jobbkanyart a végén, annyira lassan jött el a Dózsa György út. Ha holtpontot kellene kineveznem a maraton alatt, ez volna az. Hosszúnak éreztem és fáradni kezdtem. Miután ráfordultam a Dózsára, már tisztán hallatszott a zaj, amit a nézősereg generált a Hősök teréről. Doppingolt a hangzavar és a tömeg. És még mindig voltak célpontjaim, akiket le tudtam vadászni. Vészesen közeledett a vége, egy valamit akartam és reméltem, hogy már megvan a 3 óra. Ugye megvan? De nem nagyon foglalkoztam az órával. Egyetlen bonyolult matematikai műveletre szántam csak rá magam a végén: a 41-es táblánál; ha az időm jobb, mint 2 óra 56 perc akkor jó eséllyel meglehet, de sprintelni kell a végén. Őszintén szólva most, hogy írom, fogalmam sincs, hogy hol állt akkor az óra, de belül voltam a részidőnek, méghozzá „vastagon”. De nem bíztam a számításaimban, és amúgy is a GPS-em ekkor már 600 méterrel előrébb jár a kijelzett kapuknál. Szóval nem lassítottam, sőt, minden maradék erőt beleraktam az utolsó 1200 méterbe. Még itt is előzgettem sokakat, a zenebona egyre hangosabb volt. A szpíker minden szava érhetővé vált. Közel volt a vége. És ahogy mondták, a végén már bevisz a szíved, engem is bevitt. Mit bevitt? Becsapódtam a célba. Legalábbis így éreztem. Az utolsó 1000 méterem a GPS szerint 3:46-os lett. Jó volt a finis!
2 óra 58 perc 47 mp
Nem is tudom jó volt-e a cél után megállni. Azt hiszem nem. Mindenem fájt. Kitekertem magamból a maximumot. Jól beosztottam az erőmet, szerintem ügyesen megoldottam életem első Maratonját. Teljesen elgyengültem és fájtak a lábaim. Támasztottam fél percig a kordont levegő után kapkodva, de a légzésem hamar helyreállt, azzal nem volt probléma. Utána odatotyogtam az érmemért. Az első ilyen érmemért. Lefutottad a Maratont! Örültem magamnak, majd a nagy fájások közepette elsétáltam a csomagmegőrzőhöz a táskámért. Kb 150 métert kellett megtennem, de ez volt olyan hosszú időben és térben akkor, mint az egész pesti rakpart. Bődületes mennyiségű adat, inger, érzelem haladt át a testemen ez idő alatt. Újra sírni tudtam volna. Jó érzés volt. Jó lenne ezt az érzést is körül írni, de ahhoz nem vagyok elég képzett, de higgyétek el, furán fantasztikus érzés.
Összegzés
A maraton nehéz és makacs. Nem adja magát könnyen. Tisztelned kell. De legyőzhető!
Nem tudtam pontosan mit várhatok ettől a távtól. Nem tudtam mire számíthatok. Egy új oldalamat ismertem meg, egy nagyszerű önismereti teszt is egyben. Rengeteget olvastam róla, sok ismerősöm sztoriját, tanácsát raktároztam el és fogadtam meg. Azt sejtettem, hogy ha sikerül teljesíteni, az fantasztikus érzés lesz. Az i-re a pont a célba érkezés. Ez kétségtelen. De az oda vezető út, az a 42 000 méter, ahol igazán megismered magad, próbára teszed a tested és az elmédet több órán keresztül. És ha már az odavezető útról esett szó, ehhez hozzá tartozik maga a felkészülés is természetesen.
Rengeteg sportolással töltött kilométeren vagyok túl. Legyen az evezés, kerékpár, úszás, vagy futás. De azt kell, mondjam, ez a vasárnapi élmény, ez a 42,2 km, előlépett életem egyik legnagyszerűbb élményévé. Nem lettem első, mégis nyertem. Nyertem, épp úgy, mint az a több ezer célba érkező, aki velem együtt legyűrte ezt a hosszú távot. Mindenki, aki célba ért, ezt pontosan így kell érezze. Mindenki, akiben ott motoszkál a maraton teljesítésének gondolata, kívánom, hogy tapasztalja meg ezt szuper érzést!
A maraton nehéz és makacs.
Nem adja magát könnyen.
Tisztelned kell.
De legyőzhető!
