Bár sokáig úgy tűnt, ez nem jön össze, Zoltán mégis feleségével futott célba a 30. SPAR Budapest Maraton®-on. Igazi örömfutásnak nevezte a versenyt. Jöjjön az ő története!

horváth z 1

2014 szeptemberében kezdtem el futni annak hatására, hogy egy barátom lefutotta a maratont. Akkor azt gondoltam, hogy egyszer annak talán a felét én is le tudnám futni, így belevágtam. Előtte, mondanom sem kell, soha nem futottam, konkrétan utáltam futni.

Beneveztem életem első versenyére, ami a 29. SPAR Budapest Maraton egyik száma, a 7 km-es minimaraton volt. Erre egy hónap alatt sikerült felkészülnöm. Először 3 km-t tudtam csak egyhuzamban lefutni, majd fokozatosan nőtt a táv. A minimaratont sikeresen teljesítettem. Itt éreztem meg először igazán, hogy milyen is egy futóverseny hangulata. A beérkezés utáni napokban rögtön elkezdtem gondolkodni a tavaszi Telekom Vivicittán. Ha ment a 7 km, akkor miért ne menne tavasszal a félmaraton. Természetesen azt is sikeresen teljesítettem 1 óra 54 perc alatt. Majd ezt követte még három félmaraton, amikor is megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az októberi SPAR maratonon megmérettetem magam. Augusztusban csak 14 kilométert futottam, ami egy picit elbizonytalanított, ennek ellenére beneveztem a versenyre és szeptemberben mindent beleadtam a felkészülésbe. Heti háromszor futottam, heti több mint 42 kilométert. Ebben benne volt egy 30 és egy 32 kilométeres futás is. Ezzel már úgy éreztem, hogy nyugodtan indulhatok rajta.

A verseny előtti éjszakán egész végig “futottam” álmomban, így eléggé bennem volt a frász az egész verseny miatt. Ez csak fokozódott akkor, amikor kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy szakad az eső, valamint süvít a szél. Mivel drága feleségem is nevezett a 10 km-es versenyszámra (amit kangoo cipőben abszolvált), így ketten indultunk el Érdről a Hősök terére.

8:15 körül ki is értünk a helyszínre, de kellett vagy negyed óra, mire találtunk parkolót. Innét már pörögtek az események, az idő pedig gyorsan telt. Elindultunk a Petőfi Csarnok felé, hogy átöltözzünk, de közölték a szembejövők, hogy arra nincs semmi, máshol van az öltöző. Meg is találtuk a versenyközpont melletti sátrakban, mindenki ment a sajátjába. Átvedlettem “futóba”, krémeztem a lábamat, térdemet + vazelineztem a hajlatoknál és a mellbimbónál, nehogy ezzel kelljen foglalkozni a 30. kilométer körül. Végül a rövidnadrág mellett döntöttem, mert nem találtam olyan hidegnek az időjárást. Majd leadtuk a ruhatárba a táskáinkat. Közben csöpörészett az eső, de nem volt vészes. Nekem 9:30-kor volt a rajt, feleségemnek 10:10, így gyors fényképezkedés, majd elválás, irány a rajtzóna.

Közben hívtam Imi barátomat, akivel megbeszéltük előző nap, hogy egy pacsira összefutunk, de nem vette fel. Majd hívtam Karcsi érdi futó ismerősömet, akivel azt beszéltük meg, hogy együtt indulunk el, de Ő sem vette fel… Beálltam a 4-es rajtzónába, közben mind a ketten visszahívtak. Imivel már nem tudtam találkozni, Karcsi pedig beállt a 3-as zónába, így csak az integető kezét láttam előttem kb. 10 méterrel. Így a közös indulás elmaradt, de megbeszéltük, hogy menet közben utolérem és onnét együtt toljuk. Közben feleségem is hívott, kimentem a tömeg szélére és kaptam egy kis bíztatást, plusz készített egy fotót.

Rajt:

Elindult a visszaszámlálás, majd a tömeg eleje nekiindult a 42 kilométeres távnak. Na, itt múlt el az idegességem, ami reggel óta tartott. Itt már nem volt mese, menni kell. Óriási volt a tömeg, nagyon nehéz volt kerülgetni, előzgetni a lassabban futókat. Az Andrássy úton hátba veregetett egy srác, aki látta, hogy ez az első maratonom. Kérdezte, hogy mik a terveim. Az elsődleges természetesen a maraton lefutása volt, de jó lenne futni egy 4 óra 15 percet. Ekkor megnyugtatott, hogy a mozgásomon azt látja, hogy az simán meglesz. Megköszöntem a “törődést”, majd futottunk tovább. Karcsit a Margit-szigeten értem utol, a nyolcadik kilométeren. Előtte viszont “összefutottam” Imivel is. Kicsit beszélgettünk, majd mindenki ment a maga tempójában (mivel neki ez a harmadik maratonja volt, így az Ő tempója gyorsabb volt). Karcsival folytattam tovább a futást egészen a 16. kilométerig. Itt elváltak egymástól az utunk, mivel neki gyors volt a tempó.

A futás nagyon jól ment, 5:30-as ezreket futottam, ami alatta volt annak, amit elterveztem. Közben eljutottunk a budai alsó rakpartra, ami elég unalmas volt. Utólag végiggondolva itt lehetett valamiféle holtpont, de inkább nevezném annak, hogy untam a futást. Vagy csak az volt a bajom, hogy itt még csak a táv felénél jártunk. Ekkor jutottam arra, hogy bekapcsolok valami zenét, ugyanis edzéseken is arra szoktam futni. Persze csak az egyik fülembe volt füles, hogy azért halljam a körülöttem lévő történések zaját is. Ekkor már lényegesen jobban telt az idő. Átértem a pesti rakpartra, ahol tudtam, hogy itt egy hosszabb egyenes következik az Árpád-hídig. Közben az összes frissítőpontot kihasználtam: mindenhol ettem két banánt, ittam egy vagy két iso italt és rá egy pohár vizet. Ezzel mindig új erőre kaptam.

Elérve a 30. kilométert előjött az a gondolat, hogy innét kezdődik a maraton. Eddig csak sétagalopp volt. A 32-höz érve viszont már teljesen új határokat kezdtem el feszegetni, mivel eddig ennyi volt a maximum, amit futottam. Viszont nagyon jól ment továbbra is a futás. A Margit-hídon viszont elkezdett zsibbadni az összes végtagom. Na gondoltam itt a vég, ez a történet hamarosan befejeződik. Jött a kilences frissítőpont, ahol már adtak magnézium italt is, ebből gyorsan benyakaltam két pohárral. Mentem tovább és azt éreztem, hogy egyre kevésbé van zsibbadás. A nyugati felüljáróig pedig teljesen el is múlt. Köszönve az érdi dimbes-dombos terepnek a felüljáróra felhasítottam, még arra is volt energiám, hogy Sacival (Monspart Sarolta) lepacsizzak… Ott állt a szokásos bal oldalon középen, nagyon aranyos volt. A Ferdinánd-híd alatti frissítőponton szintén bevágtam két magnéziumos italt és spuri tovább. Közben egyre jobban éreztem, hogy itt már meglesz a táv, innét már történhet bármi. Menet közben többször is elképzeltem, hogy befutok és könnyek szöktek a szemembe. Ezt csak az tudja átérezni, aki átélte ezt a csodát.

A 40. kilométernél felhívtam a feleségemet, hogy mindjárt a cél előtti kanyarnál leszek és szeretném, ha velem együtt futna be. Azt mondta, hogy nem tud, mert a cuccait nem hagyhatja ott. Rettentő mérges lettem, de elengedtem ezt a dolgot is. Majd jött az utolsó egy-két kilométer, ami a városligetben való kacskaringózást jelenti. Ez már elég unalmas volt, de jött az utolsó kanyar. Itt találkoztam a feleségemmel, Imivel – aki ekkor már beérkezett előttem vagy 15 perccel – és az ő feleségével és kisfiukkal.

horváth z 2

Csók, puszi, kis sírás hogy sikerült, lefutottam, majd indulás tovább. Mentem vagy ötven métert, amikor beugrott hogy végül is be tudna velem futni a feleségem, mert már van aki vigyáz a cuccokra. Irány vissza (na itt biztos idiótának gondoltak, hogy ez meg miért fut visszafele a cél előtt…) és kikönyörögtem, hogy fussunk együtt a célba. Az utolsó 100 méter leírhatatlan volt, hallottam már a szpíker hangját, mindenhol a szurkolók lelkesítő tapsa, plusz balra nézve azt láttam, hogy a feleségem sír. Közben pedig kéz a kézben befutottunk, ölelés, puszi, stb., stb. El sem akartam hinni, hogy megcsináltam, ráadásul úgy, hogy közben egyszer sem fájt, nem volt maratoni fal. Közben az érmet a nyakamba akasztották és akkor már tudtam, hogy ez nem álom, tényleg sikerült.

Annyira boldog voltam és tele érzelmekkel, plusz endorfinnal, hogy le sem akartam ülni, csak járkáltam össze-vissza. Igazából nem is mertem, mert nem tudtam, mi lesz utána. Fel tudok-e állni? Megettem szinte mindent a befutócsomagból, közben megjött Imi a családjával. Gratuláció egymásnak, plusz egy csomó közös fotó és egy kis élménybeszámoló a történésekről. Az időm végül 04:07:33 lett, amit a BSI rögtön el is küldött SMS-ben. Mondanom sem kell, nagyon elégedett voltam az eredménnyel.

Mindent összegezve ez egy tökéletes maratoni futás volt. Szó szoros értelemben a nagybetűs ÖRÖMFUTÁS. Ilyet kívánok minden egyes futó társamnak, aki szeretné egyszer magát kipróbálni ezen a távon.

És a végére egy kis érdekesség: A BSI az eseményről készült rövid és hosszú filmjébe is berakta azt a részt, amikor a feleségemmel befutok a célba.

maratonfutas.huHírekMaratoni történetek
Bár sokáig úgy tűnt, ez nem jön össze, Zoltán mégis feleségével futott célba a 30. SPAR Budapest Maraton®-on. Igazi örömfutásnak nevezte a versenyt. Jöjjön az ő története! 2014 szeptemberében kezdtem el futni annak hatására, hogy egy barátom lefutotta a maratont. Akkor azt gondoltam, hogy egyszer annak talán a felét én...