„Akármennyire is kiszívott testileg-lelkileg ez a megmérettetés, megérte” – állítja Lídia, aki a 30. SPAR Budapest Maraton®-on élete első 42 kilométeres versenyét teljesítette.
Vasárnap reggel mikor felébredtem, az első dolgom volt hogy kinézzek az ablakon, természetesen esett rendesen. Ettől kicsit rossz kedvem lett, de persze nem volt kérdés, hogy nem fog visszatartani!
Amikor elkezdtünk bepakolni a kocsiba, végigszaladt az agyamon, hogy már most rohadtul fázom, és csak kb. délután 4 körül érünk majd haza, hú mondom mi lesz addig, nem is akartam belegondolni. Aztán elindultunk, elég hamar oda is értünk, parkolóhely persze nuku! Elég messze találtunk helyet, össze szedelődzködtünk, és elindultunk a versenyközpont felé, hogy mégis fedett helyen legyünk amíg nem kezdődik a verseny, de előtte még wc-t keresni. A verseny előtt kétszer is pisiltem nem keveset…
Amikor már közeledett az idő, átvettem a futócipőm, felraktam a rajtszámokat, telót, mp3 lejátszót, és a kulacstartót, majd lassan elindultunk a rajtzónákhoz.
Zsolt nagyon jó fej volt, szerzett egy biciklitartót az egyik kollégájától, hogy a verseny alatt tudjon nekem egy kis támogatást adni, ez főleg a végén volt nagy segítség, de erről majd később.
Na beálltam a helyemre, de nem is igazán oda, hanem az 5 órás iramfutók elé. Eredetileg, az 5 és 5:30-ok közé szerettem volna állni, de bakker olyan kevesen voltak ott, hogy meg gondoltam magam. Aztán elrajtoltunk, és azt kell mondanom nagyon őszintén, nem volt bennem semmilyen pánik, vagy félelem érzés, hogy mi lesz stb…
Szuper jól ment, nem agyaltam egy percig sem mikor épp elcsíptem egy km jelző táblát, hogy még csak itt tartok, és hogy mennyi van még, csak futottam futottam, szép komótos tempóban.
Zsoltot először a Margitsziget bejáratánál láttam, de ő nem vett akkor észre. Legközelebb pedig, amikor a Lánchídon át futottunk, majd az alagút kijáratánál.
Az alagút nekem akkora élmény volt elmondani nem tudom, szuper érzés volt ott futni, és az is jó érzés volt, hogy amikor futottam ki, és láttam szemben a Lánchidat, még volt aki futott rajta, ez nagyon nagy meg könnyebülés volt, mert ez azt jelentette, hogy elég messze kerültem a végétől.
Persze, voltak nehéz pillanataim. Az első amikor a Szabadsághídon futottunk, most nem is tudnám megmondani ott már hányadik km-nél jártunk, de 20 felett az biztos, ott volt Zsolt, és emlékszem mondtam is neki, hogy ez nem biztos hogy meglesz! De ő egy percig nem kételkedett, rögtön rávágta, hogy dehogynem, tudom hogy megcsinálod!
Majd amikor ismét a rakparton futottunk már, és egyszer csak piszok messziről kiszúrtam a Margit hidat, és mintha láttam volna hogy tele van emberrel, na gondoltam kész, itt van vége! Megint elfutni az Árpád hídig, onnan be a szigetre majd ki, mivel egyszer már meg kellett csinálni, kész voltam. Na ott már egyértelmű volt, hogy ez nekem nem fog menni!
De persze nem volt megállás, próbáltam az agyam másfelé terelni, aztán megláttam egy lányt, előttem sétált, a hátán neki is ott volt az első maraton felirat, megálltam mellette, kérdeztem minden oké-e, mondta, hogy nem bírja, mondtam neki hogy nekem is ez első, és kérdeztem hogy segítség-e neki ha vele maradok, mondta hogy nagyon megköszönné. Onnantól egy jó darabig együtt futottunk. De mivel eléggé kivolt, csak úgy csináltuk, hogy egy darabig futás, majd kis séta, és így tovább.
Aztán elértük a 30 km-t, akkor mondtam neki, hogy ez a maradék 12 már nem fog ki rajtunk, és fogjuk fel úgy, mintha most kezdenénk és futnánk egy laza 12-t. Na onnantól valami bekattant az agyamban, és egész sokat futottunk. Majd amikor megálltunk, én elmentem wc-re (összesen amúgy háromszor), de nem kell semmi rosszra gondolni, most nem volt pánik helyzet, inkább bőven határon belüli megelőzés…
Na a lényeg, hogy hozzánk csapódott egy nő, akinek ez volt a 10. maratonja, plusz idén megcsinálta az Ironmant.
Látta hogy épp sétálunk, kérdezte miért álltunk meg, mondtuk hogy mi a stratégiánk. Azt mondta amikor elfárad versenyen, ő is ezt szokta alkalmazni, onnantól ő is velünk tartott. Marha jó fej volt, ez nekem is akkora erőt adott, ott már halvány reménysugár villódzott fel, hogy akár meg is tudom csinálni!
Aztán amikor az Árpád híd elején voltunk, tökre hányingerem lett, kérdezte – asszem Annának hívták -, hogy mit ettem ma, mondtam hogy 2 szendvicset reggel, plusz ugye a frissítő pontokon, szőlőcukrot, banánt, akkor adott egy kekszet amit ő sütött – alma, zabpehely, csoki volt benne -, megettem szép lassan, és jót is tett. De nem sokáig, mert amikor újra elkezdtünk futni, enyhébben de jött vissza a hányinger érzés. Aztán amikor elértünk a kövi frissítő állomást, mondta, hogy ne igyak vizet, hanem kólát. Na azt szépen elkortyolgattam, amitől elkezdtem jól esően felbüfögni, rögtön jobban lettem. (Plusz azt el is felejtettem, hogy a rakparttól Zsolt végig mellettem bringázott, egész a célig!)
Na de visszakanyarodva a kis bandánkhoz, mert közben csapódtak még hozzánk páran, már a Margitsziget közepétől kb.7-en lehettünk, szuper érzés volt, Anna diktálta a tempót, mindig kitűzte, meddig futunk, meddig sétálunk.
Majd elértük végre a Margit hidat, ott jött egy lejtős rész, és úgy nekiiramodtam, meg akartam állni, hogy a többiek beérjenek, elkezdtem egy helyben futni, mert nem akartam megállni. Visszanéztem, Kriszti azt mondta, látja hogy beindultam, és hogy ne álljak meg, fussak, na onnantól egyedül nyomtam.
Zsolt ott volt velem végig, folyamatosan mellettem haladt, és mondta, hogy most már meglesz ha végiggyaloglod akkor is! Piszok sokat kaptam tőle lelkileg!
Egész a célig bringázott mellettem, nagyon jó érzés volt, néha még el is érzékenyültem ami ott rossz volt, mert ilyenkor alig tudtam rendesen a légzésre koncentrálni.
Amikor már megláttam a 40-es kilométertáblát, hát az valami felemelő érzés volt, ott már nem volt megállás, futottam, futottam. Aztán egyszer már csak ismét a Hősök terén voltam, megint a sírás környékezett, kész voltam. Aztán egy kis liget, na ott már nem bírtam, elbőgtem magam, mert a frissítőponton egy kb. 6 éves kislány adta a kezembe a vizet, még a hangom is úgy elcsuklott, hogy alig bírtam neki azt mondani köszönöm. Most is kicsordul a könnyem, ahogy eszembe jut.
Onnan pedig futás tovább, már egyre tisztábban lehetett hallani a célból kiszűrődő hangokat, hirtelen erőre kaptam, minden erőm ami még bennem volt összeszedtem, és irány a cél!
Amikor a kanyar után megpillantottam a célegyenest, na mondom: úristen megcsináltam! Bár magamban kimondtam, de nem fogtam fel.
Hú, leírhatatlan az érzés, amikor pedig át is léptem a célkapun, szuper felemelő!
A célban ott várt Dominika, aki szegény már 3/4 órája várt rám, mivel ő a 30 km-t futotta, nagyon jól esett komolyan, ennél szebb szülinapi ajándékot nem is kívánhattam volna magamnak, kedves Barátném! Még koccintottunk is a nagy örömre, Dominika ugyanis hozott whisky-t, és kólát…
Szóval, tényleg akármennyire is kiszívott testileg-lelkileg ez a megmérettetés, megérte!
Most láttam csak igazán magamon, magát a küzdést, hogy amikor már itthon rég leszálltam volna a padról, ott még esély nem volt erre, mert a cél még nagyon távol volt, és tudtam, hogy bármennyire fáj vagy nehéz, nincs mese, menni kell tovább.
Plusz Zsolt, erre is az ember ilyenkor jön rá, sokszor apróságokért vitatkozom vele, Ő pedig csak mindig hallgat és tűr, és mellettem van történjen bármi, szó szerint jóban, rosszban!
