„2+2 egyenlő négy, szorozva 42-vel, az eredmény egy Lelkes, első maratont teljesítő család” – ez a felütése Ágnes történetének, amely a 30. SPAR Budapest Maratonon „íródott”.

 Nagyné

A szereplők: Lelkes Zita a húgom, Szajkó Renáta a keresztlányom, Nagy Zsófia a lányom és én: Nagyné Lelkes Ágnes.

A mi történetünk tavaly kezdődött a 29. SPAR Budapest Maratonon, azzal hogy a testvérem és én végignéztük és végigszurkoltuk a befutást az elsőtől az utolsó befutóig. Meghatározó élmény volt számunkra annyira, hogy már ott eldöntöttük ezt nekünk is végéig kell csinálni. Már évek óta futottunk rendszeresen. A futásaink során a BSI által rendezett versenyeken a kicsitől egészen a félmaratonig eljutottunk. Szinte lépcsőről lépcsőre haladtunk felfelé. A maraton nagyon érlelődött bennünk, de tavaly októberben volt az a pont amikor hangosan is kimondtuk. Jövőre nekünk is itt a helyünk. A lányainknak is elmondtuk ezt az elhatározásunkat. Rögtön reagáltak is rá, hogy akkor nekik is ott a helyük. Mit gondolunk, hogy őket ebből kihagynánk? Így született meg az elhatározás hogy négyen egyéniben lefutjuk a maratont.

Edzéstervet készítettem mindegyiküknek. A terv a 43. héttől kezdődött és a 41. hétig tartott, egy évet ölelt fel. Az edzéseket külön- külön végeztük. Néha összehoztunk egy-két közös futást is, de inkább mindenki egyénileg készült. Januárban véglegesítettük az elhatározást azzal, hogy elküldtem a nevezéseket. Megkaptuk a rajtszámunkat. Innentől kezdve már élesbe ment a dolog. Az edzési terv teljesítése mindegyikünknek másképp sikerült. A keresztlányom lesérült, így kérdéses volt, hogy neki teljesíthető-e a maraton. Orvosi segítségre is szorult. Végül az a döntés született, hogy át kell neveznem a 30 km táv teljesítésére. Ez annyiban megnyugtatta, hogy a táv lerövidült, de mégis velünk lesz. Nem dolgozott eddig hiába.

Elérkezett a felkészülés vége. Az utolsó héten már csak elbúcsúztunk a futópályáinktól.

Zita és Zsófi a tatai tótól, Reni a Margitszigettől, én pedig Komárom utcáitól. Szombat este mi is tésztapartit tartottunk itthon, ahogy az szokás a maraton előtt. Temesvári tokány masni tésztával, paprikás csirkemell kagylótésztával valamint desszertnek tepsis túrós tészta volt a menü.

Az éjszaka mindegyikünknek nehezen telt. Korán keltünk 6:15 kor már autóval indultunk Budapestre. Rajtcsomag átvétel, öltözködés, csomagleadás ez mind a szokásos módon történt, hiszen voltunk már BSI versenyen. De mégis valahogy más érzés volt. Ez

Ünnep volt számunkra. Erre készültünk már egy éve. Akkor szurkolóként álltunk a korlát másik oldalán most pedig belül, igaz hogy a 6-os zónában, de ez egyáltalán nem zavart bennünket. Elbúcsúztunk a család többi tagjától, és vártuk a rajtot. Megbeszéltük, hogy mindenki egyénileg a saját tempójával futja a maratont, ahogy az edzéseket is végeztük. Nem várunk a másikra. Izgalom, félelem, szorongás, öröm, kíváncsiság ez mind bennünk volt. Zita utolsó mondata is, hogy keressétek a jeleket, amik segíteni fognak az úton, mert ezen nekünk most végig kell menni, sőt futni.

És akkor ott a rajtban előttünk áll Vajda Attila olimpiai bajnokunk. Rögtön felismertük és kérdeztük a maratonról. Nagyon kedves volt velünk. A beszélgetésből az jött le hogy mi is ugyanolyan futók vagyunk mint Ő, annak ellenére hogy Ő „mellesleg” olimpiai bajnok. Kedves és szerény. Igazi sportember.

Az általunk jól ismert indítás után elindultunk először gyalog, majd lassan futni kezdtük. A rajtvonalnál integetés (nálam mindig van fehér zsebkendő, az mindenre jó), és elkezdődött.

Szeretem a rajtot. Szól a zene, felpörög tőle az ember, sok a szurkoló, még előtted a pálya.

Rejtélyes hogy mivel fogsz visszaérkezni. Ez a mostani pedig nagyon különleges, mert ilyen messzire még sohasem merészkedtünk. Az útvonal elejét ismerem. Szeretem az Andrássy utat. Az útvonal többi részét nem néztem meg előre, mert ott akartam fejben ezzel foglalkozni, hogy merre és hol járunk. Az első kilométernél Zsófival (lányom) még kezet fogtunk és örültünk, hogy itt vagyunk és bizakodtunk, hogy minden rendben lesz.

A Margitszigetig azért sikerült együtt mennünk, ott lemaradtam (folyóügyek miatt), amit már nem akartam behozni. Nem akartam túlfutni magam. Még jó darabig láttam előttem.

Magamra maradtam elvileg, de gyakorlatilag futok sokasága vett körül. Sorban jöttek a már jól ismert kilométerek. Hiszen ezekkel korábbi futásaim során találkoztam. A 12. kilométernél csatlakozott Reni is a mezőnyhöz. Őt magát nem láttam, de a barátja mondta az útszélről hogy kb. 10 perce ment el. Megnyugodtam, hogy előttem van. Vártam a 21. kilométert, mert tudtam, hogy nekem ezután következik a maraton. Ezt hangosan ki is mondtam a körülöttem futóknak. Ez már ismeretlen volt számomra. Közben pedig arra gondoltam, hogy igazából én már jártam erre, mert a kis és váltó futások alkalmával tényleg futottam erre.

Fogytak a kilométerek. Izgultam, hogy mikor jön a fal, amit nem ismerek. Néztem a szurkolókat és rájöttem, hogy akire rámosolygok és meglengetem a zsebkendőmet, az szurkol nekem. Volt, aki a nevemet is mondta. Ez meglepett, mert a pólóm hátán ki volt írva, hogy Ági, de már szemből mondták. Akkor jutott eszembe, hiszen a rajtszámon ki van írva a nevem. Ez tényleg jó ötlet volt a BSI-től. Hihetetlen hogy idegen emberek milyen erőt tudnak adni. Ez a felismerés teljesen lekötött, kerestem az emberek, zenészek tekintetét is. Mert a fúvószenészek a kedvenceim. (Zsófi lányom klarinétozik egy zenekarban.)

Ráadásul még a könnyeim is kijöttek, mert a parlamentnél megláttam a Duna-parton a cipőket. Eddig egyik futás alkalmával sem láttam. Otthon mindig kérdeztem, hogy hol voltak, mert soha nem vettem észre őket a futások alkalmával. Most pedig sikerült, annak ellenére, hogy most nem is gondoltam rájuk.

A frissítőállomásokon mindig kerestem a poharat nyújtó tekintetét. Tőle is kaptam mindig biztatást. Az innivalót mindig csak félig ittam meg, összenyomtam kezemben a poharat, hogy ne lötyögjön ki, ami még benne van és még sokáig vittem magammal közbe pedig még tudtam inni. Így lerövidítettem a frissítők távolságát. A Margitsziget Árpád-híd felőli bejáratánál a szpíker kezébe nyomtam. Meglelődött, de kivágta magát, hogy eddig pacsizni szoktak vele, de ez is jó, hogy nem a földre dobtam le. Még beszélt róla, de már én továbbfutottam. A kilométertáblákat láttam, és rögzítettem is a fejembe, hogy hol tartok, de nem volt bennem olyan érzés hogy mikor jön már a következő.

A Nyugatinál szépen apró lépésekkel felfutottam. Vártam, hogy Sacit meglássam. Éppen fényképet csináltak vele a futók. Körbefogták, alig láttam. Pedig ott „szájhagyomány szerint” Ő erőt ad a futóknak, már a fizikai látványa is, hát még a szurkolása. Az utolsó (számomra) frissítőállomáson kólát ittam.

Ezt is előre elterveztem, mivel a félmaratonon ezt kihagytam, és utána bántam. Itt már félve, de azért bízva gondoltam, hogy ez a maraton már az enyém. Eszembe jutottak férjem szavai, hogy a pocsolyákra vigyázzak, ne lépjek bele, nehogy a bokám bánja, és ilyenen csússzak el.

A Hősök terén már nagyon boldogan és vidáman futottam. Az út során kifejlesztett módszeremmel rengeteg szurkolót szereztem magamnak. Ők elfeledtették velem az út fáradalmát és nehézségét. Mert azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt a lábam, de kibírható volt. A fallal nem találkoztam. A célban sajnos a nevem nem hangzott el, mert éppen a külföldieket sorolták Attilának azért megmutattam a hátamat, hogy első maratonista. Természetesen gratulált, de a nevemet már nem tudta.

De ez nem csökkenti annak az értékét, hogy Zita Zsófi és én MARATONI FUTÓK lettünk. Reni pedig vidáman teljesítette a 30 km-es távot. Büszke vagyok a családomra!

 

Ui: Természetesen ez az én szemszögemből az első maratonunk története

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/Nagyné2-1024x768.jpeghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2015/10/Nagyné2-300x300.jpegmaratonfutas.huHírekMaratoni történetek
„2+2 egyenlő négy, szorozva 42-vel, az eredmény egy Lelkes, első maratont teljesítő család” – ez a felütése Ágnes történetének, amely a 30. SPAR Budapest Maratonon „íródott”.   A szereplők: Lelkes Zita a húgom, Szajkó Renáta a keresztlányom, Nagy Zsófia a lányom és én: Nagyné Lelkes Ágnes. A mi történetünk tavaly kezdődött a...