Tovább szemezgetünk… Rábáné Baráth Andrea első maratonját álommaratonnak nevezte írásában. És ahogy megélte, az is maga az álom. És amit álmodott előtte, az meg a maraton, amit meg… na de nem zavarjuk össze a szálakat, olvassátok el az ő történetét!

Kicsit megkésve ugyan, talán már csak a saját örömömre, és valamifajta mementóként eljött annak az ideje, hogy papírra vessem életem egyik legnagyobb élményét. Nagyjából két éves felkészülés előzte meg az eseményt, és három hónap intenzív “maratont fogok futni” időszak. Nos, ez egyrészt arról szólt, hogy még összeszedettebb futás, megtervezett étkezés, öltözet (kissé őszies – nem, elég a nyári, – mégse, legyen őszies), frissítési tervek, álmatlan éjszakák, melyek mindig azzal végződtek, hogy felvett a záróbusz. Az is előfordult, hogy elütött. Másrészt pedig arról, hogyan borítsam ki a családot a témával. Csak az segített nekik elviselni engem, hogy ígéretet tettem, amint teljesítem a távot, egy szó nem fog esni a futásról. Elhamarkodott ígéret volt, mára pedig megszegett ígéret. Többszörösen is. A felkészülés során két dolog volt, amin nem tudtam túllépni. Az egyik a rettegett záróbusz réme. A másik pedig a félelem, hogy baj történik velem. Hogy nem fogom tudni, mikor van az a pont, amikor igenis fel kell adni, mert valami ott belül nem oké. Két kiskorú gyermek anyukája vagyok, ez a teher úgy nehezedett rám, mint még soha semmi. Így utólag nagy butaság volt. Nem részletezném a futás előtti napot. A kétségbeesés, és az adrenalin löket hullámvasútján töltöttem. Életemben ennyit nem ültem még a wc-n. Időben lefekvés, zaklatott, inkább alig alvás után pedig rámköszöntött a nagy nap. És valami hihetetlen dolog történt, az izgalom elszállt, és már csak a várakozás öröme maradt. Nyirkos, ködös idő, s kis eltévedés után érkeztem meg a Hősök terére. A mozgalmasság, a vibrálás azonnal magával ragadott. Ennyi futót még nem láttam egy helyen. Ennyi vidám futót pláne nem. Természetesen azért felmértem a terepet, s ekkor egy picit visszatért a drukk, mert atyaég, mit keresek én itt, milyen lábak vannak, micsoda izmok, csupa sportoló. Én pedig, hát az a tipikus anyuka, aki futómezt húzott. Aztán a meglepődés, hogy topokban, futóbugyikban is nekivágnak az útnak, én pedig hosszúujjas technikai felsőben, és térdig húzott lábszárvédőben is majd megfagytam. De semmi probléma, ők fázni fognak, én pedig nem. Haha, ha tudtam volna, hogy mennyire nem fogok fázni. Szóval bedresszeltem, magamra kapcsoltam táblákat előre-hátra, szigorúan a szabályoknak megfelelően, nem ám lerontom az időmet ilyen butaság miatt. Meglátogattam még párszor az illemhelyet, főleg azon okból, hogy nem lévén elég bajom már amúgy is, megkaptam azt az információt is, hogy ha nagyon elfáradsz, nem tudod tartani a záróizmokat, s bizony lehet, hogy becsokizol. Húúúú. Akkor még egyszer wc.

valahol ott…

Eljött a pillanat, besoroltunk a “karámokba”. Elköszöntem lányomtól, és onnantól kezdve már nem számított semmi. Megszólalt a zene, megtapsoltuk a külföldi futókat, megtapsoltak a külföldi futók, és köszöntöttek minket, az első maratonosokat. Leírhatatlan érzések kavarogtak bennem. Itt vagyok, ennyi ember között, ennyi lelkes ember között, és amire készülök, az életemnek egy hatalmas mérföldköve. Az egy helyben topogást hamarosan felváltotta a kocogás, majd belendült a tömeg. Határozott tervem volt, ami abból a bizonyos félelmemből táplálkozott. A komfortzónámból nem fogok kilépni, egy pillanatra sem. Nem fog elvinni a tömeg. A célom egyértelműen teljesíteni a távot, nem pedig időt futni. És élvezni, egy nagyon jó barátom tanácsát követve. Élvezni a pillanatot. Tata mellett élek, leggyakrabban az Öreg-tó körül szoktam futni, ez 7,02 kilométer. Így tudtam, hogy tókörökben fogok számolni, hogy 6 kört kell ezen a napon teljesítenem. Borzalmasan nagy számolgatós vagyok, én állandóan osztok, szorzok, összeadok futás közben. Nem túl jó szokás, de hát könyvelő vagyok, szakilométerai ártalom. Az első 7 kilométer úgy ment el, hogy észre se vettem. Nézelődtem, és tartottam a tempómat. A fülest már a legelején kihúztam a fülemből, sokkal nagyobb dopping volt a tömeg, s a lelkesítő zenekarok, fellépők hangjai. Bár megköszönhetném nekik egytől-egyig. Talán tudják, talán nem, hogy mennyire fontos volt, hogy ők ott legyenek. S hogy az a sok ember ott legyen. Egy arcomra települt nagy mosollyal róttam a kilométereket. Ritka ez a fajta boldogság. Ami olyan önző módon csak az enyém. Amikor először meghallottam a tapsot, a bekiabálásokat, akkor kicsit összébb húztam magam, ugyan, ez nem nekem szól, hanem az előttem futónak, vagy annak a dögös lánynak, vagy a szinte végig mellettem futó római katonáknak. De nekem, a rózsaszín kis pontnak nem szólhat. De attól még itt vagyok, és örülök az ő bátorításuknak is. Nem fogok leírni minden egyes kilométert, bár minden itt van, minden beleégett a retinámba. Látom az egészet, benne voltam, s most kívülről is képes vagyok újra és újra átélni. Az első 21 kilométer mondhatni sima ügy volt. A frissítés pazar, a futók sportszerűek, az emberek kedvesek. Hoztam az időt, amit szerettem volna elérni, s bár innen picit visszakapcsoltam, még mindig töretlen volt a lendület. A rakpart ugyan kicsit megviselt, nem más okból, mint azért, mert szörnyen meleg lett. Tűzött a nap, akár egy nyári nap is lehetett volna. Nesze neked őszi cucc. Irigykedve néztem a kis trikókat. De még ez se viselt meg igazán. Megmosolyogtatott a falon ugráló szurkoló, akinek volt arca 21 kilométernél azt kiabálni, hogy már csak pár lépés van hátra. Futottam tovább, s más szemszögből csodálkoztam rá, hogy mennyire, de mennyire nagyon szép ez a város. Azt gondolom, hogy okosan frissítgettem, és a mosoly még mindig az arcomon volt. A 26. kilométer aztán majdnem megtört. Nem magam miatt. Az út szélén ült egy futó, fogta a térdét, és sírt. Megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni valamit, de mondta, hogy kiszáll, már telefonált, neki ennyi volt. Próbáltam valami kedveset mondani, de semmi nem jutott eszembe. Lelkileg viszont megrogytam. Együttérzésből, vagy félelemből, nem tudom. Borzasztóan sajnáltam, mert tudom, hogy mennyire kiborultam volna hasonló helyzetben. Pedig ez sajnos benne van abban a bizonyos pakliban.

28 kilométernél érkeztem be a Margitszigetre. Végre egy ismerős terep, itt már futottam. A 28 kilométer azért is volt jelentős pont számomra, mert ennél többet egyhuzamban még soha nem futottam. Innem már az ismeretlen várt rám. És a maratoni fal, amiről már annyit hallottam. De mivel tudtam, hogy az a bizonyos 30 kilométer a szigeten ér, így szerintem fejben már fel voltam készülve rá. És nem jött. Nagyon jó volt a már meghódított terepen lenni, és végre kólát inni. Itt kaptam az első buzdítást futótárstól, a hátamon lévő feliratnak köszönhetően. Megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok. Legszívesebben megöleltem volna. Viszont kicsit be is lazultam, már talán túlságosan is jól éreztem magam a bőrömben. Hajlamos voltam beszélgetésekbe bocsátkozni, s a frissítő állomásokon már meg is álltam. Biztos, hogy fáradt is voltam, bár hiába erőltetem a memóriámat, a fáradtság érzése nem jön elő. De azért 30 kilométer az megterhelő, még akkor is, ha nagyon kíméletesen bántam az erőmmel. 33 kilométer, erről a hányás jut eszembe. Ez volt az a szakasz, ahol három magán könnyítő emberke mellett is “elsuhantam”. Be is ugrott, hogy jaj, csak ne, és persze erről eszembe jutott az is, hogy vajon a záróizmok hogy állhatnak. Szigetről kifutás következett, premier fotó, hatalmas vigyor. Nos ez az a kép, amit rajtam kívül soha senki más nem fog látni. Nem tudnám szavakba foglalni azt a mosolyt.

Innentől kezdve már gyakran futottam egyedül. Szétszakadt a tömeg, s már néha hátra-hátra néztem, de a rémséges busz még nem járt a nyomomban. És itt jött el az a pillanat is, amikor el kellett hinnem, hogy a buzdítás igenis nekem is szól. Mert hiszen csak én futok, és kiabálnak, és mondják, hogy ügyes vagy, hogy már nincs sok hátra, hogy hős vagy, hogy éljen az első maratonista. Üdvözítő érzés volt. És különben is, mit nekem a távolság, már csak egy tókör van hátra. 7 kilométer. És akkor felnéztem. És előttem tornyosult a nyugati téri felüljáró. Hát bevallom, nem volt őszinte a mosolyom. Nem akartam elhinni, hogy én fel tudok oda futni. Mellém ért egy sorstárs ezen a ponton. És beszélni kezdett hozzám. Ő is éltetett, hogy első futás, és én mennyire jó állapotban vagyok. És hogy ez már a vége, és hogy hozott saját italt, de milyen klassz a frissítés, és be nem állt a szája. Viszont mire elhallgatott, már fent is voltunk a felüljáró tetején. Megint egy ember, akinek bár megköszönhetném. Mondhatnám, hogy innen sima ügy volt. Bírta még a lábam, bírta még a tüdőm. De azért elfáradtam. A táv nem olyan félelmetes, mint hittem. De azért hosszú. Nagyon, nagyon hosszú. S aki lassan fut, s már majd öt órája terepen van, ez rengeteg. Viszont az elsuhanó kilométer táblák látványa, valami gyönyörű. A visszaszámlálás. És ismét sűrűsödik a tömeg, és az utolsó adrenalin löketek beindítják a rakétákat. A 40. kilométert megélni egy álom. Innen már akár négykézláb is beérek. A nadrágom zsebében három kis kabala volt. A fiam és a lányom születésekor kapott karszalag, és egy mini futócipő, egy számomra nagyon fontos ember ajándéka. Megsimogattam a zsebemet, és tudtam, hogy az álmom teljesülni fog. Ezt már senki el nem veheti tőlem. Még egy kilométer volt hátra, amikor előttem egy lány teljesen megrogyott. Leállt, és a sírás határán volt. Megfogtam a kezét. Én, az első maratonos. És behúztam a 42-es tábláig. Aztán otthagyott, és beelőzött, de bántam is én!

Ami aztán következett, attól még most is összeszorul a gyomrom. Jött az utolsó kanyar, s én még mindig hatalmas mosollyal érkeztem bele. És megláttam a lányomat. Aki a sírással küszködött, és majd átmászott a palánkon. És meghallottam a nevemet. Rábáné Baráth Andrea, maratonista. A könny most is belefut a szemembe, és ott is ez történt. Talán valahol tudatalatt hallottam még a jó tanácsot, a célban mosolyogj, mert befutó fotó készül. Én tenyerembe temetett arccal léptem át azt a bizonyos vonalat. Ezért az érzésért küzdöttem ennyit. És nem erről a 42 kilométerről van szó. Hanem a rengeteg megelőző munkáról. Amit persze sose feladatként éltem meg. Mert a futás számomra szerelem. De mégis, itt van, benne az izmaimban, a szívemben, a lelkemben. Ez a két év. És ez a pillanat. A felirat már nekem is szól. Hősök vagytok. Megcsináltam. Az érem a nyakamba került, és a sírás csillapodott, a mosoly újra felragyogott. Megcsináltam. Csak ennyit írtam minden elküldött sms-be. Ebből mindenki tudni fogja, hogy mit érzek. Az első maratonnak, azt hiszem, ilyennek kell lennie. Én álommaratonnak hívom. Nem fájt, nem viselt meg, nem vett el tőlem, belőlem semmit. Csak adott és adott és adott.

Hogy mi nekem a Maraton? Egy beteljesülés. Egy álom megvalósulása. Önmagam határainak kifeszítése, majd elegáns átlépése. És egy újabb álom kezdete. Mert ott leszek. Ha a sors is megengedi, én minden évben ott leszek. Köszönöm a lehetőséget, hogy részese lehettem. És köszönöm, hogy olyan körülményeket teremtettek számunkra, amelyek maximálisan segítettek mindenkit a saját célja elérésében.

Ja, és a végére még egy gondolat. Azt se tudom, milyen színű volt a záróbusz.

maratonfutas.hu