Az én futótörténetem nem túl messzire nyúlik vissza,mivel idén februárban kezdtem el futni csupán poénból,kikapcsolódásból és nemhogy maratont,de még félmaratont se terveztem,hogy le fogok futni. Aztán 2-3 héttel a futás kezdete után fogalmazódott meg bennem a kérdés(mivel elég könnyen ment és fokozatosan tudtam emelni edzés közben a távokat),hogy mi lenne,ha megpróbálnák egy félmaratont,hátha sikerülne. Úgyhogy 2 hónappal a futókarrierem után már a nagymarosi félmaraton indulói között találtam magam. Ha már így alakult,szerettem volna magamnak és a külvilágnak is bizonyítani,tehát minél jobb eredményt elérni amire csak képes vagyok. A célom 2 órán belül futni,úgy éreztem lehetséges.Futóóra nem volt nálam,fogalmam sem volt mit futok,csak azt éreztem,hogy a 8-10km körül már kezdtem el egyre több embert előzni.A célban én döbbentem meg a legjobban,mert 1.46-al értem célba,ami elsőre és az elvárásaimhoz képest messze jó eredmény volt. Utána pár hétre rá,május elején abba is hagytam a futást,mivel más céljaim voltak,igaz a hatvani félmaratonon(hazai verseny) nagyon szerettem volna elindulni. Majd 3 hónap kihagyás után,július végén kezdtem el újra futni(ekkor még csak a félmaraton volt a cél).de rá 2 hétre mindkét térdem megfájdult.A fokozatos terhelés helyett,hirtelen nagyobb terhelést szabadítottam rá és tiltakozott a szervezet,a térdeim. 2 hét kényszerpihenő és szomorúan,de kezdtem feladni a hatvani félmaraton tervemet.Ekkor lassítottam a felkészülést,kisebb távokkal és lassabb futással. Kezdtem újra formába lendülni,most már fájdalmak nélkül. Aztán véletlenül a kezembe akadt a Lefutom a maratont című kisfüzet, talán BSI-s kiadvány (az! – a szerk. :-)) és elgondolkoztam rajta, mi lenne ha… Nagyon beleéltem magam,bár se tapasztalatom,se felkészültségem nem volt meg hozzá. Úgy voltam vele,ha jól sikerül a hatvani félmaraton,akkor adok esélyt magamnak és nevezek a SPAR Budapest Maratonra,mivel szerettem volna budapesti utcákon futni és nagyobb tömegben,ahol sok embernek egy a célja,teljesíteni ezt az embertelen távot.Ismerőseim is mondták,hogy ha nagy rendezvényen akarok futni,akkor csak a SPAR Budapest Maratont ajánlják, mert ott a legjobb a hangulat. Bár ők vagy 10 km-re,vagy váltóra gondoltak,de legvégső esetben is max. 30 km-re gondoltak,hogy nevezek,mivel sokan 1 évig készülnek egy maratonra és arra már abszolút semmi időm. A hatvani félmaraton megint jobban sikerült,mint vártam,1.36 perccel értem célba.Ez volt az a sikerélmény,ami megadta a végső lökést a maraton felé és másnap,szeptember 24-én,vasárnap beneveztem a Budapest Maratonra. Ekkor kezdtem el felkészülni rá,igaz csak 3 hetem volt.Tudtam,hogy ez idő alatt csodát nem tudok tenni,de minden tőlem telhetőt megtettem,hogy közelebb kerüljek nagy álmomhoz. A versenyre érkezve,tele voltam izgalommal és feszültséggel,mivel fogalmam sem volt, ilyen nagy távot képes vagyok-e lefutni. Tudtam,hogy hiába vagyok fejben erős,de a több hónapnyi felkészülést semmi sem helyettesíti.Ráadásul a versenyt megelőző 2 napban szinte semmit sem tudtam aludni,így még kialvatlanul is mentem a versenyre.Úgy voltam vele,hogy jól fogom érezni magam és mindent ki fogok hozni magamból(persze beosztva végig az erőm) és mindent megteszek azért, hogy célba is érjek. Fantasztikus volt a rendezés,fantasztikus volt a közönség,a szurkolók és sokáig élveztem is a bulit,kb. a 26. km-ig, de onnan már el kezdett egyre nehezebb lenni a lábam (tudtam,hogy kemény lesz), és onnantól már csak egy dolog járt a fejemben.mindegy hogy hogyan és milyen idővel,de célba kell érni.Aztán a célba érve amit akkor éreztem,hogy sikerült,ráadásul ez volt az első és ez egy különleges érzés volt,amit úgy érzem minden futónak legalább egyszer át kell élnie, Köszönöm a BSI-nek és a SPARnak,valamint mindenkinek aki valamilyen formában részt vett a verseny lebonyolításában,hogy segítségükkel ilyen sikerhez és élményhez hozzájárultak.Ezt már nem veheti el tőlem senki. Hajrá futók.hajrá maratonisták, leendő maratonisták és hajrá hatvani futók! 🙂
(A maratoni beszámolókat szöveghűen közöljük.)
