Eltelt egy év, és még mindig életem egyik legnagyobb élményeként tudok visszaemlékezni a napra, amikor tavaly lefutottam a klasszikus távot, a 42 kilométeres SPAR Budapest Maratont. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor beérve a célegyenesbe a célt meglátva elhittem, hogy megcsináltam. Hihetetlen boldog voltam és minden fájdalmat és szenvedést megért, az érzés meg tényleg leírhatatlan. Azonnal tudtam, hogy 2017-ben meg akarom majd ismételni, újra átélni egy Maraton sajátos és leírhatatlan varázsát.

A felkészülés

A tavalyi Maraton után a felkészülést viszonylag későn kezdtem meg, mivel eljött az ősz, inkább a kényelmes konditermi edzéseket választottam. Persze minden edzés végén futottam pár kilométert, de senkinek nem kell bemutatni mennyire monoton egy futószalagon az ablakot bámulva róni a kilométereket. Közeledett az év első megmérettetése, a Vivicitta félmaraton melyre nem úgy készültem mint korábban. Lefutottam a távot, de 17 perccel lemaradva a fél évvel korábbihoz képes, ezért nem éreztem úgy, hogy nagyon elégedettnek kéne lennem, sőt. Éppen csak két órán belül sikerült célba érnem, de tudom magamról ennél többre vagyok képes. Magyarázkodhattam magamnak, hogy a téli étrend meg a kondiban felszedett 10 kiló miatt nem hoztam ki magamból a maximumot, de csak saját magamat okolhattam.

Az őszi Wizzair félmaratonra hosszabban készültem, egész nyáron futottam amennyit csak tudtam, akár tűző napon is. Úgy sikerült ahogy, 10 percre sikerült megközelítenem a tavalyi időmet (ami 1:41 volt 2016-ban). Tekintettel arra, hogy ez egy nehéz félmaraton szinte még nyári melegben, örültem neki, hogy könnyebben ment mint tavasszal.

De nem dőlhettem hátra, azonnal megkezdtem a a szigorított edzéstervet és már nagyobb távokat futottam. Minden héten igyekeztem 30 kilométert futni, egy félmaraton távot és két könnyedebb futást a környéken. Egy héttel a Maraton előtt készültem a főpróbára, végig futni egész Budapesten (Korábban a Rákospalota-Kelenföld távolság volt a leghosszabb edzéseim során). Előkészítettem a Maratonra tervezett öltözékem és elindultam Dél-Pest felé. Zuglón át ki Rákoskeresztúrig majd Kőbányáig, onnan tettem egy kitérőt Kispest felé, folytattam Wekerlén át egészen az Ecseri útig, ahol végül metróval hazamentem. Félelmetes volt szembesülni azzal, hogy ez a táv bármilyen furcsának is hangzik, csak 28 kilométer, de a vége így is nehezen ment. Mit fogok csinálni a Maratonon, melyről közismert, hogy a 30-as tábla után kezdődik? Mi történik, ha a tavalyival ellentétben idén szembetalálom magam a hírhedt maratoni fallal? Gondoltam magamban, majd megoldom valahogy.

Szóval nem vittem túlzásba a felkészülést, mert naivan arra tudtam gondolni, nem kell mást csinálni, csak futni. A hét közepén elmentem egy átmozgató hat kilométeres etapra, de csak leellenőriztem az öltözéket, hogy minden tartozék azt szolgálja, hogy 42 kilométer alatt ne érjen kellemetlen meglepetés. Mert tavaly ért. Vicces belegondolni utólag, hogy valami hülye megfontolásból az utolsó héten is diétáztam. A megszokott futónadrágom bő volt már rám, ezért az első kilométereken azzal szenvedtem, hogy magamon tartsam, ne csússzon le. Szerencsére volt rajtam egy telefontartó övtáska, és miután a felsőmet beletűrtem a nadrágba, az övet teljesen magamra szorítottam, így végül megtartotta. Szerencsére idén már nem korábbi MMA edzéseken használt thaibox nadrág volt rajtam, hanem egy rendes futónadrág.

Az útvonal

Körülbelül három héttel a futófesztivál előtt kiadták az idei Maraton útvonalát, mely elsőre nagyon tetszett. A félmaratonokon már nagyon untam, hogy mindig ugyanazon az útvonalon kell futni, semmi változatosság. Persze a táv fele megegyezett a szokásos félmaraton útvonalával, de kiegészült a tavalyitól eltérő szakaszokkal, érintve nagy örömömre a rakpart Parlament előtti szakaszát, valamint a Margitszigetet is. Tavaly ki kellett futni Óbudán a Reményi Ede utcáig, majd onnan délre egy végtelennek tűnő Dunaparti monoton futás következett a Hajógyári Sziget bejáratától egészen a budafoki Hengermalom útig. Viszont ennek megvolt az ára, hat hídon is át kellett futni, az emelkedők miatt ennek kiemelt kockázata van.

Amikor elérkezik a várva várt nap

Két nappal az esemény előtt elmentem a Felvonulási térre, hogy átvegyem a rajtcsomagot. Már épültek a sátrak és a kordonok, viszonylag sokan álltak már sorba. Ennél jobban meglepett, hogy magyar szót csak a elvétve hallottam. Álltak a sorban hollandok, spanyolok, mexikóiak és jó páran a világ minden tájáról csapatostul. Mivel a szállodaiparban dolgozom, így kifejezetten örülök neki, hogy közel ötezer futót fogadhattunk gyönyörű fővárosunkban, nem beszélve a kísérőikről.

Vasárnapra ébredve meglepő módon átaludtam izgalommentesen az éjszakát és magamtól felébredtem, készülve a startra. Szokás szerint egy régi bevált módszer szerint spagettit reggeliztem, ittam mellé egy izotóniás italt, két banánt, csokit és egy kólát. Feltöltöttem az energiaraktárat. Megérkeztem a ligetbe, ahol a szokásos kört lefutottam a ruhatárral, majd körbenéztem, mivel volt egy órám a rajtig. Már akkor feltűnt, hogy jóval melegebb van a megszokottnál. Tavaly olyan hideg volt, hogy az első kilométereken ahol csak tudtam kerestem a nap sütötte betont, idén már a verseny előtt egy órával elvoltam a futóöltözékben. Tudtam ennek később meglesz a böjtje, mert idén is hosszú kilométerek vártak ránk árnyék nélkül, és egy felhőt sem láttam az égen.

A futás elkezdődik

Beálltam a rajtzónámba és megkezdődött a várakozás, még negyed óra volt hátra a dudaszóig. Mivel rekord számú nevező vett részt az eseményen, így csak a rajt negyed órán át tartott! Elképesztő micsoda tömeg volt. Természetesen mindenki figyelt a másikra, így tumultus nem alakult ki, de hátranéztem a négyes rajtzónából, és ameddig a szem ellát csak fejeket láttam, akik türelmesen várták mikor indulhatnak el. Körülöttem mosolygós jókedvű emberek, egyedül vagy csapatok egyen pólóban, rengeteg nemzet képviselte magát és sok-sok generáció egy helyen, de mindenki ugyanarra várt, hogy végre elkezdődjön. Én a hivatalos rajt időpontja után 7 perccel haladtam át a kapu alatt és megkezdtem a táv teljesítését. Észnél voltam, mert tudtam ha egy kicsit is gyorsabban futok a kelleténél, az a végén vissza fog ütni. Kényelmes tempóban megtettem az első etapokat, végig az Andrássy úton, át a Lánchídhoz elérve a Várkert bazárhoz, ahol az első frissítőállomás fogadott.

Innentől meg kellett kerülni a fél Várhegyet az Attila úton, mely egy sunyi és hosszú emelkedő egy kilométeren át egészen az Alagútig. Mivel fejben készültem rá, ezért a bazár előtt kicsit visszavettem a tempóból és viszonylag könnyen teljesítettem, elértem az Alagútig, melyen végig futni hatalmas élmény. Mindenki ordibál, sikít vagy tapsol, baromi nagy feeling nekem elhihetitek! Kissé ijesztő volt a Clark Ádám téren, hogy a Lánchídon szemben pár kilométerrel utánam akkor hajtott keresztül sokak rémálma a záróbusz, mely mindenkit felfal aki az útjába kerül. Ugyan elképzelhetetlennek tartottam, hogy engem utolér, de figyelmeztetés volt a későbbiekre, össze kell kapnom magam és lehagynom minél gyorsabban. Fel sem merülhet, hogy a hátralévő 35 kilométeren utolér.

Utána egy kisebb kitérővel jött a rakpart, átfutottunk a Lánchíd alatt, majd egészen le egy visszafordítóig a Műegyetemnél. Első szakasz teljesítve, fizikailag és mentálisan minden rendben, irány a Margitsziget! A Szabadság Hídon átfutottam, majd jött a kellemetlen macskaköves szakasz a Corvinusnál. Az út szélén szerencsére van két sáv ahol sima az útburkolat, így nem csúszott. Később erre a szakaszra visszatért a mezőny, mivel a a budai oldalon nem ért véget a történet. Pesti rakpart következett, elfutottam a Parlament előtt, majd fel a Margit Hídra a Jászai Mari térnél kaptattunk fel, ahol egy rock banda nyomatta elképesztő hangerővel a rock n roll-t. Még kedvem is lett volna megállni, olyan jól tolták a srácok, igazi adrenalinlöketet kaptam. Futva a hídon láttam a budai oldalon a futókat, és baromi rossz volt belegondolni, ők már vagy 7 kilométerrel és vagy negyven perccel előttem járnak, én sehol sem vagyok még. Nyilván tudtam, hogy emberek ezrei vannak mögöttem, és ott vagyok ahol lennem kell, de elképesztő belegondolni, egy maratoni távon mások micsoda tempóra képesek.

Átfutottam a Margitszigetre, ahol kellemesen a fák között vitt az út árnyékban, a tömeg már feloszlott, volt hely bőven és sikerült felvennem a körülöttem állók ritmusát. Tudtam, hogy Budára átérve teljesítve lesz a táv fele, ezért kifejezetten jól éreztem magam, végül is nincs semmi panaszom, simán végig futom az egész távot, bármennyi is van még hátra. És jött az első igazi nehézség, az Árpád Híd felhajtó, mely elképesztően meredek és kanyarodik, mintha egy végtelen spirálba kerültem volna, iszonyat nehéz volt felkapaszkodni rajta. Annyira örültem már korábban is a Margitszigetnek, hogy el is felejtettem onnan valahogy ki is kell jutni. Addigra már 25 fokot mutathatott a hőmérő, szóval először éreztem egy bummm-ot a szervezetemben, hogy itt azért semmi sem meseszerű, hiába érem el a táv felét, lehetnek itt még gondok. Átérve Budára a Szentlélek térnél megpillantottam régi jó barátomat Mátét, aki kijött szurkolni. Mint mindig ez is baromi jól esett és adott egy újabb extra löketet, hogy visszanyerjem a tempóm. Pár méterre rá arra lettem figyelmes, egy furcsa mozgású férfi áll az út közepén és éppen elém táncol. Szerencsére sikerült kikerülnöm, de az illuminált állapotú férfi oda szólt még nekem, hogy “de gyönyörű combjaid vannak”. Ez volt életem legbizarrabb bókja, szerencsére a gyomrom rendben volt.

A hírhedt fal

Volt egy rossz megérzésem, eddig igazából minden simán ment. Van egy mondás, amikor húsz kilométer után jól érzed magad és azt hiszed minden simán ment a tervek szerint, akkor kell a legjobban vigyázni. Az Árpád Híd után nem sokkal volt egy frissítő, szokás szerint lassítottam, ittam vizet, sétálva ettem banánt és szőlőcukrot. Ami nem a legegyszerűbb, mert hiába érzed jól magad, a kezeid remegnek, az emésztőrendszered nem számít bevitelre. Ez körülbelül az ötödik frissítő lehetett, gondoltam eljutok simán a következőig. Majd négy kilométerrel később kiszáradt szájjal néztem a rakparton a messzeségbe, hol a francban lehet már a következő frissítő. Úgy éreztem magam mint aki eltévedt a sivatagban, a horizonton kerestem a víz feliratú táblát de nem láttam. Kicsit rákapcsoltam, mert egyszerűen úgy éreztem perceken belül folyadékhoz kell jutnom, a hőmérő higanyszála ismét emelkedett vagy három fokot.

Szerencsére az Erzsébet Híd előtt elértem a frissítő állomást, ahol már volt a megszokottak mellett izotóniás ital is, valamint vödörbe mártva bevizeztem a sapkám, hogy kicsit hűtsem a fejem. Irány a Kopaszi-Gát, ahol már csak egy visszafordító van hátra, és megkezdődik az utolsó 12 kilométer vissza a Városligetbe. Egyszerűnek hangzik, de minél közelebb kerültem hozzá, annál távolibbnak tűnt. És akkor elkezdtem valami furcsát érezni, amit még soha sem éltem át.

A Műegyetem előtti szakaszon ismét frissítettem, de szokásosnál nehezebben ment az újraindulás a sétából. Olyan érzésem volt, hogy valami furcsa reszketés indul meg a testemből egészen a fejemig, mintha a lábam fájdalmait az agyamban érezném, emellett a poharat is alig tudtam a számhoz emelni, úgy remegett a kezem. Elém húzták a falat, megjelent a semmiből és mindent meg akart tenni, hogy az utamat állja. Én ezt nem fogom hagyni, ha tíz méteres is, akkor is átmászom rajta. Nem létezik olyan, hogy feladjam.

Az utam ismét átvitt a Szabadság hídon, újra a macskakövek, újra a sima útburkolat, de tízszer olyan nehezen mint az előző körben. Fogtam magam és megálltam, rátettem a lábaimat a korlátra és elkezdtem nyújtani, általában bejön. Megigazítottam a térdrögzítőmet és megérintve a lábamat hirtelen belém nyílalt a fájdalom. Gyorsan kiegyenesedtem és minden rögzítőt a helyére húztam. Úgy szúrt, ha nincs a rögzítő, egyszerűen összecsuklottam volna mint egy kempingasztal lába.

Meg tudom nyerni a harcot egy számomra ismeretlen, ijesztő és kíméletlen ellenféllel szemben?

Felmerült bennem ez a kérdés, mert úgy éreztem ismét a saját hibáim fognak bosszút állni rajtam. Nem készültem eleget, nem futottam olyan távtartományban ami egy Maraton alapkövetelménye. Sőt egyáltalán miért hittem azt, hogy ha egyszer sikerült, akkor simán fog menni újra? Sétálva néztem magam elé, bámultam a betont magam előtt és arra gondoltam, a fal legyőzött. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy ha jól számolok és csak elsétálok a célig, a busz akkor sem ér utol. De ezt nem hagyhatom. Nem ezért vagyok itt! Azért jöttem, hogy ismét lefussam a távot, történhet bármi, én akkor is megcsinálom!

Bármennyire is teátrálisnak tűnik, senki ne gondolja azt, hogy ebből azt akarom kihozni, itt született egy újabb hős, aki a semmiből Isteni erővel lett megáldva és fogait összeszorítva elfutott a célig emberfeletti teljesítménnyel. Nem ez történt, arra gondoltam, minél tovább gondolkodok ennyire negatívan, akkor hagyom hogy ez felemésszen, annál később érek célba, annál tovább fogok szenvedni.

Elkezdtem újra futni. Na most futok addig, és onnantól amaddig, majd 50 méter séta, majd amattól addig újra futni fogok. A Március 15. tér magasságában volt egy frissítő, legközelebb a Ferdinánd Híd alatt lesz a West End mögött. Futás, kis séta, újabb futás, még egy kis séta. Rémálom Nyugati téri felüljáró? Felfele séta, utána frissítőig ismét futás, nincs apelláta!

A cél már érezhető, már nincs sok hátra.

Az egyik szurkoló kihozott magával egy kartontáblát, azzal a felirattal “ha a lábaid nem bírják, fuss szívből”. Baromi jó motivációs szöveg! Voltak fiatalok, akik az utolsó kilométereken molinókat helyeztek ki, olyan szövegekkel, hogy már kevesebb van hátra mint a Trónok Harca következő évadáig. 5 kilométernél szöveg, hogy már csak egy szigetkör van hátra. Minden elismerésem nekik, baromi frappáns szövegeket írtak ki, egészen az utolsó kilométerjelzőig mindenhol ott voltak, nem emlékszem minden kiírásra, az agyam a túlélésre figyelt, de mindegyiknél tapsoltam.

A befutó

Elértem a Városligetbe, el sem hittem. Őrjöngő emberek a kordonok mellett akik űznek és hajtanak. Meglátom édesapám aki jó szándékból csak annyit üvölt, húzz bele már nincs sok hátra! Amíg előttük futottam el, tényleg belehúztam, de amint kimentem a látótávolságukból, ismét lassítottam kicsit sétatempóra. Nem többet mind ötven métert, de kellett, hogy új erőre kapjak és fussak tovább.

Már csak kétszáz méter volt hátra, amikor azt vettem észre, valaki egy biciklit tol előttem keresztbe az úton, közvetlenül előttem. Már hallottam a célegyenesből a morajt, a szpíker szavait, és a semmiből megjelent valaki aki éppen eléd tol egy biciklit, 41. kilométernél! Hirtelen ráüvöltöttem, hogy ne most, ne most, NE MOST!!!!!! És annyira megijedt, hogy ő megállt, de a bicikli bevágódott elém. Fájós lábakkal átugrottam a rajta, be kell vallanom elég ingerült lettem, de valahogy nem érdekelt, két kanyar és 150 méter volt hátra.

Aztán beértem a célegyenesbe. Igen! Idén is megcsináltam! Bármi is történt akkor is futottam amikor a legjobban fájt, nem adtam fel. Elérve a célvonalat elüvöltöttem magam ahogy csak tudtam.

Epilógus

Bizony a Maraton nem játék, itt akkor is feszegetned kell a határaidat, amikor úgy érzed minden rendben megy. Lefutottam ismét és utólag végig gondolva hatalmas élmény volt, de őszintén szólva elsőre az eredmény miatt kissé csalódott voltam, mivel négy és fél óráig tartott, pedig négyet terveztem. Féltávnál úgy éreztem, simán le tudom futni, de a szervezetem közbeszólt, nem adja könnyen magát egy ekkora kihívásnak. Ha valamire büszke lehetek akkor az az, hogy nem adtam fel egy pillanatra sem. Volt amikor baromi nehéz volt, de el nem tudtam képzelni, hogy ne fejezzem be. Ha van akaratod, akkor a szíved is segít eljutni a célodig!

(A maratoni beszámolókat szöveghűen közöljük.)

https://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2017/10/Bence-Maraton-2017-1-1024x713.jpghttps://maratonfutas.hu/wp-content/uploads/2017/10/Bence-Maraton-2017-1-300x300.jpgmaratonfutas.huMaratoni történetek
Eltelt egy év, és még mindig életem egyik legnagyobb élményeként tudok visszaemlékezni a napra, amikor tavaly lefutottam a klasszikus távot, a 42 kilométeres SPAR Budapest Maratont. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor beérve a célegyenesbe a célt meglátva elhittem, hogy megcsináltam. Hihetetlen boldog voltam és minden fájdalmat...