Reális cél, alapos felkészülés, siker (élmény)
Egy borongós téli napon 2 évvel ezelőtt, valami elkezdett motoszkálni bennem. A gyerekeim már iskolásak, munkába visszaálltam és megy, lassan közeledik a 4X, egy kor ami megannyi kérdést hoz magával. Mi történt eddig az életemben, mit alkottam, mi az életem célja, és a többi. Ekkor jött egy fogadás a barátnőmmel, hogy ő elindul egy moszkvai dalversenyen (ami végül nem jött össze) én pedig az eddigi futkorászásról átváltok egy félmaratoni felkészülésre, mert miért is ne: futni szoktam, nem kell hozzá sok idő (gondoltam), kötöttségmentes, levegőn vagyok, a gyerekeim atlétikaedzője már többször jelezte, hogy lépjek be az egyesületbe. Mielőtt Igen-t mondtam volna, megkérdeztem még a családomat, hogy ők támogatnak e ebben, mert ez változást fog hozni az ő életükben. Ők támogattak. Minden adott volt!
2010. január-április 14. (első félmaratoni felkészülés), hetente 4 edzés, havi edzésterv napi lebontásban (piramis, rövidtáv időre, iramfutás és hétvégi laza). Ezt 3 hónapon keresztül minden nap, szélben, esőben, hóban, napsütésben, úgy hogy nem maradhat ki egy nap sem, mert 4 kilométerről indultam és 21,5 km elérése a cél! Csodás volt, ahogy éreztem hétről-hétre többet bírok. Biztatott az edzőm, a családom, a szüleim és barátaim. Nem volt kérdés, hogy végigcsinálom. SIKERÜLT!
Aztán a verseny után futottam tovább, követte ezt még félmaraton, 2 napos maraton, készülgettem tovább. Tudtam, még nincs vége az útnak, de hova tovább, éreztem van még bennem valami. Ekkor jött egy ismeretlen ismerős, megismertem az egyesületen belül egy olyan embert, akivel a közös munka új távlatokat, lehetőségeket nyitott meg futásban és saját magam megismerésében, kiteljesedésében. Ő Imre, az edzőm, mentorom, futótársam. Látta, hogy futok, mérte a teljesítményemet, és egyszer elém állt és azt mondta, ha bízol bennem, felkészítelek egy maratoni futásra. Hidd el képes vagy rá, te futónak születtél! Mint utólag kiderült neki több célja is volt ezzel. Rajtam keresztül akart példát mutatni országnak-világnak, hogy alázattal, akarattal, kitartással és szakértelemmel csodás eredményeket érhet el bárki és nem mellesleg még látható fizikai átváltozáson is átmegy az ember, ami melyik nőnek nem vonzó cél! Elmondta kemény lesz, de ha valaki, akkor te meg tudod csinálni.
2011. novemberben kezdtük el a felkészülést. Mi kellett ehhez? Havonta új edzésterv, mind edzést megbeszéltünk, kiértékeltünk. Hol kezdtem? 5:10/km és hová jutottam 4:40/km. Nem hittem el én sem, de ment, ő bízott bennem, hogy végig csinálom, én pedig benne, hogy tudja mit csinál!
2012. februárban meginogtam, nem volt jó az idő, 3 hét edzés kimaradt. Az eredeti célom az volt, hogy 2 évre az első félmaratonra jön a maraton, mindig az első gondolat a jó, így beneveztem a Bécs maratonra: 9000 induló és az én sorszámom: 8992! Tudtam, a sors így akarja. Amikor megvolt a rajtszám, még erősebb lett bennem az akarat.
A futás hetében egy volt a cél: lenyugodni, minden problémát, gondot kizárni, pihenni, és agyban készülni az ismeretlenre. Mivel bíztam az edzőmben, ezért a legfőbb kérdés nem az volt, hogy lefutom-e a 42 km-t, hanem az, hogy milyen lesz a futás. Lesz e holtpont, ha igen hol? Milyen lesz ennyi emberrel futnom? A testem hogyan fog erre a távra reagálni, mert titok nem titok, a felkészülés alatt szereztem 1-2 időzített bombátJ
Rengeteg várakozás, várakozás, lassan telt az idő, de a MUNKA sokat segített az idő múlásának legyőzésében.
Aztán elérkezett a nap: április 15., BÉCS! Amikor a metróról megláttam az óriási nagy tömeget, mondtam magamnak: Orsi, ők mind sorstársak, azt érzik most, amit te, és ők is segíteni fognak. Így volt! 42 kilométeren keresztül mindenütt zene, drukkolók, akiknek mindegy volt, hogy fehér vagy fekete, 17 éves vagy 77, egy vagy azok közül, akik olyanra vállalkoztak, amit ők sokra tartanak, elismernek, és ők azért jöttek ki, hogy ebben a küzdelemben sorstársi közösséget vállaljanak. Futás közben rájöttem: ez egy érdekek nélküli közösség, és én ehhez tartozom, ha lefutom, ha nem! Nem volt holtpont, ment minden, vitt a lábam, az agyam, a szívem, boldog voltam, hogy képes vagyok erre, mind fizikailag, mind agyilag!
Az utolsó 200 métert a fiam (Áron, 8 éves) kérésére sprintelve tettem meg a vörös szőnyegen, ahol éppen úgy alakult, hogy senki nem futott előttem, pont úgy futottam be, ahogyan a nagyok! Beérkezés… Boldogság… Örömkönnyek… Trófea… Koccintás a sorstársakkal… Vége… Megvan… és a kijáratnál ott vártak a férjem, a gyerekeim és apukám, akiknek ezt a csodás érzést köszönhetem!
KÖSZÖNÖM!!!
